„Velem mindig csak rossz történik!” – Az 5 legrosszabb gondolat

Mondhatjuk, hogy népbetegség a pesszimista hozzáállás, hazánkban különösen ritkán botlunk olyan emberekbe, akik kifejezetten optimistán szemlélik a világot. A Psychology Today szakemberei szerint ennek evolúciós okai vannak, hiszen anno a túlélésünk múlt azon, hogy felkészültünk-e a legrosszabbra, éberen vártuk-e az esetleges támadásokat, vagy éppen számoltunk-e a hosszasan elhúzódó téllel.

Manapság már messze nem a túlélésről van szó, a többség szerencsére nem azért készül a legrosszabbra, mert attól tart, nem lesz mit ennie (bár sajnos ez sem megy ritkaságszámba). Mégis, rengetegen mantrázzák magukban a lehető legproblémásabb forgatókönyvet: a sikertelen vizsgát, a borítékolt késést, a főnök negatív visszajelzését, a férj félrelépését és így tovább. A negatív gondolatoknak azonban nem igazán van értelme, hiszen általuk olyasmin idegeskedsz már előre, ami korántsem biztos, hogy be fog következni. Persze, ember legyen a talpán, aki sosem aggódik semmi miatt…

Tökéletesen átérzem ezt a pontot, mert amióta az eszemet tudom, küzdök a maximalizmussal. Ez sokszor abban nyilvánul meg, hogy több feladatot vállalok el, mint amire elvileg képes vagyok – aztán amikor mégis mindennek a végére érek, azt érzem, hogy többet is elbírnék. Az utóbbi időben jutottam csak el oda, hogy megtanultam nemet mondani, vagy bizonyos dolgokat háttérbe szorítani a fontosabbak érdekében. Ellenben tudom, hogy sokan folyton ilyen és ehhez hasonló gondolatokat mormolnak maguknak, márpedig az ezzel járó önbizalomhiány az egész életet megkeserítheti. Főleg akkor, ha társul egy adag irigységgel, cselekvéstől, kudarctól való félelemmel. Ez a gondolatsor garantáltan nem segíti senkinek az előrejutását, ezért jó minél előbb elfelejteni.

Sosem az számít, mit nem tudunk megtenni, miben nem vagyunk elég jók, hanem az, miben vagyunk jók. És mit mondanak erről a szakértők? Szerintük ez a gondolatmenet inkább a modern kor szüleménye, elődeink nem igazán görcsöltek azon – legalábbis nem a mindennapokat illetően –, hogy elég jók-e. Ők pusztán azt értékelték, együtt tudnak-e dolgozni családi, társadalmi szinten, megvan-e mindenük a boldoguláshoz. Ha igen, akkor alapvetően kiegyensúlyozottnak és elégedettnek mondhatták magukat.