Az utazás
És ha már itt tartunk… Igen, az utazás. Ezekben a hetekben, hónapokban talán önzőség egyáltalán gondolni erre, hiszen sokan betegek, vagy elveszítik a hozzátartozóikat, de bármennyire is bűntudatom van ettől: hiányzik az utazás. Hiányzik az, hogy tervezgetem, hogy hova megyek legközelebb, hogy egy térképen gyűjtöm a látnivalókat, amiket aztán sorra járok a barátaimmal. Hogy megkóstoljam a helyi nevezetességeket, hogy hűtőmágnest vásároljak magamnak egy újabb helyen, ahova eljutottam a saját erőmből. Mindenkinek van valami, amiből töltekezik, feltölti azokat a bizonyos elemeket, sokunknak az utazás az.
A végigdolgozott hónapok után az agyam arra vágyik – ahogy eddig is –, hogy kiszakadjon a malomkerékből és kalandozzon.
A mosolyok
A téli időszakban amúgy sem könnyű elcsípni az utcán mosolygó embereket. Most a maszkviselés miatt ennek a lehetősége is teljesen elveszett. Bár csak néhány hete kell mindenhol maszkot hordanunk, előtte csak a zárt terekben, egyszerűen úgy érzem, hogy egymillió év is eltelt azóta, hogy őszintén és önfeledten összemosolyogtam egy idegennel.
A közvetlenség
Nincs puszi, ölelés, kézfogás, másfél méter távolságra állunk egymástól. Alapvetően magányos farkas vagyok és nem az a típus, aki túl gyakran igényli a fizikai kontaktust az ismerőseivel vagy a távolabbi barátaival. Az elmúlt 9 hónapban ez olyannyira eltűnt az életünkből, hogy már nem is emlékszem, hogy milyen anélkül kezet fogni valakivel, hogy előtte átfutna az agyamon a gondolat: „szabad egyáltalán?” Hiányzik az emberi közvetlenség. Olvass még a témában
A lehetőségek
Annak a lehetősége, hogy bármikor bármi történhet az életemben. Hogy lehet, hogy a következő utcasarkon vár valami vagy valaki, aki gyökerestül felforgatja az életemet és egészen új irányba tereli. Hosszú ideje vágyom rá, hogy végre megtaláljam a helyem a világban és úgy érzem a koronavírus egyszerűen elvette tőlem a lehetőségeket. Az esélyt, hogy az életem váratlan fordulatot vegyen és végre „elkezdődjön”.
