A japán mérnökök évtizedek óta élen járnak abban, hogy olyan robotokat tervezzenek, amelyek valódi társaságot nyújtanak az embereknek. Az időseket és betegeket ápoló vagy éppen barátkozó robotok mellett a japánok már olyan robotokat is feltaláltak, amelyek képesek tüzet oltani, nehéz terheket cipelni és fizikoterápiát végezni a betegeken.
Miért válnak keleten családtaggá a gépek?
Noha az „emberi arcú” robotok természetesen a világ nyugati országaiban is elterjedőben vannak, figyelemre méltó, hogy a japánok könnyebben elfogadják a robotokat családtagként, mint a nyugatiak. Ennek az egyik magyarázata a japánok vallási alapjaiban rejlik.
A zsidó-keresztény hagyománytól eltérően a sintó vallás, illetve életforma animistikus hiedelmekkel jár együtt, szellemet és személyiséget tulajdonít az élettelen tárgyaknak. Ahogy Jennifer Robertson antropológus, a japán kultúra és annak az automatizáláshoz való viszonyának egyik vezető kutatója elmagyarázza:
„A sintóban a kaminak nevezett életenergiák, istenségek, erők vagy esszenciák jelen vannak a szerves és szervetlen anyagokban, a természetben előforduló és a mesterségesen előállított entitásokban egyaránt. Akár fákban, állatokban, hegyekben vagy robotokban vannak, ezek a kami (erők) mozgósíthatók.”
Egy fa, egy robot, egy kutya, egy telefon, egy macska, egy számítógép és egy baba mind-mind tartalmaz kami-t, amely beléjük ivódott és kering bennük. A sintóisták abban is hisznek, hogy minden tárgynak vagy élőlénynek van egy igazi lényege, és ezt a tervezésen keresztül találhatjuk meg.
Az ember formálja a természetet – gondoljunk csak egy bonsai fára -, és a természetbe minden beletartozik, nemcsak az állatok, növények, sziklák és tengerek, hanem a gépek és más, ember alkotta tárgyak is.
Képlékeny határok
Ebben a hitvilágban a robotok, akárcsak az emberek, a természeti világ részeként élnek és léteznek. A japán hagyományban tehát a mesterséges és a természetes közötti határok eleve képlékenyek. Számukra tehát kulturálisan eleve nem annyira idegen a gondolat, hogy a robotokat emberi érzésekkel ruházzák fel.
Míg a nyugati kultúrában általában nagy gyanakvással tekintünk a robotokra, mint olyan gépekre, amelyek elvehetik a munkánkat vagy embertelenné teszik a mindennapokat. De ha a nyugati popkultúrában a terminátor féle robot képe a meghatározó, akkor Japánban a robot mint megmentő az uralkodó eszme.
A II. világháború pusztítása után a helyreállítás és a nemzet újjáépítése erősen kötődött a modern technológiához és a robotikához. A háború utáni Japánban a robotokat emberhez hasonló, kedves, barátságos szuperhősökként kezdték ábrázolni. A robotmegmentő beágyazódott a kultúrába, ami az Astro Boy nevű hős prototípusával kezdődött. Astro Boyt 1951-ben rajzolta meg Osamu Tezuka, orvos és illusztrátor, amikor Japán éppen a háború nukleáris tragédiájából lábadozott. Tezuka azt mondta, hogy egy olyan teremtményt akart létrehozni, amely Pinokkió ellentéte – egy fiút, aki dologgá válik, szemben egy dologgal, amely igazi fiúvá válik.
Gondoskodó robotok
Tokióban és Oszakában, a repülőtereken, üzletekben és egyetemeken olyan robotokkal találkozhatnak az arra járók, mint Pepper és Paro, amelyek mindegyike arra lett tervezve, hogy ne csak információt és fizikai megoldásokat, hanem érzelmi támogatást is nyújtson.
Pepper egy nem nélküli, beszédes, gyermekszerű humanoid robot, amelyet egyébként bárki megvehet. A 2000 dollár alatti árcédulával Pepper az első szociális humanoid robot, amely a tömegpiacra kerül. Annak ellenére, hogy technikailag nemtelen, a sajtó és még Pepper alkotói is fiúként emlegetik a robotot, amit úgy terveztek, hogy hasonlítson egy gyerekre, és hogy családtaggá válhasson.
Pepper felismeri az érzelmek egész sorát – az örömtől a szomorúságig, a dühtől a meglepettségig -, és viselkedését a körülötte lévő emberek hangulatához igazítja.
Három év garanciát adnak rá, és a vásárlónak alá kell írnia egy használati szerződést, amelyben megígéri, hogy Peppert nem használja „szexuális vagy illetlen viselkedés céljára”. A Covid-19 alatt Peppert kórházi recepciósnak tanították be, aki köszönti a betegeket, lázmérést végez, és a kézfertőtlenítésre szólítja fel őket. Inkább terápiás szerepben a Peppert az idős betegek magányának enyhítésére is bevetették az ápolóhiány közepette.
Paro, egy másik társas robot, amely 2003 óta létezik, egy ölelgethető kis nyúlfóka. Parót arra tervezték, hogy meleg érzelmi reakciókat váltson ki, és nyugtató hatással legyen a kórházakban és idősotthonokban élő betegekre. A szőrös kis robot bajuszszálai reagálnak az érintésre, a simogatásra pedig bolyhos farokcsóválással és aranyos szempillarebegtetéssel reagál. Paro a hangokra is reagál, és képes megtanulni a neveket és az arcokat, beleértve a gazdájáét és a sajátját is.
Nyitókép: Ignatiev/istockphoto.com