Időnként mindenki magányosnak érzi magát, de vannak, akik kifejezetten szeretnek egyedül lenni – őket távolról sem zavarja ez az érzés.
Nem mindegy ugyanis, hogy valaki magányos, tehát társaságra vágyik, szeretne párkapcsolatot, vagy csupán több időt töltene emberekkel, vagy egyenesen arra törekszik, hogy ezeket a körülményeket elkerülje. Két felnőtt férfi ismerősöm is van, akik egyszerűen képtelenek maguk mögött hagyni az agglegény életet. Több párkapcsolatuk volt, de akármilyen nővel kerültek össze, nem tudtak vele együtt élni. Addig működött az egész, amíg össze nem költöztek, utána záros időn belül tönkrement minden kapcsolatuk. Ők valószínűleg ilyen típusok, és már csak korukból adódóan sem akarják, vagy tudják egykönnyen feladni a bevált rutinjaikat, szokásaikat.
Egy kutatás most azt vizsgálta, hogyan változik azoknak a memóriája, akik szeretnek hosszútávon egyedül lenni, önként, vagy kényszerből magányosak.
A kutatók svéd, német és dán résztvevőket vizsgáltak, a kamaszkortól kezdve egészen az idősebb felnőttekig. Olyanokat vontak be a kutatásba, akik vállaltan magányosak voltak – ám ez a magány nem feltétlenül volt fizikális egyedüllét. A tudósok ugyanis arra is kíváncsiak voltak, hogy azok az emberek, akik társas magányban élnek, milyen memóriával rendelkeznek. Ennek érdekében nem fizikálisan határozták meg a magány fogalmát, hanem úgy, hogy az a „társadalmi kapcsolatok mennyiségével és minőségével kapcsolatos negatív érzés”.
Lehet, hogy a magány sokkal inkább a kultúra, mint az egyén kérdése?
Számos tanulmány feltárta már, hogy a magány érzése negatív hatással van a fizikai és mentális egészségre, sőt, jelentősen növeli a kognitív hanyatlás kockázatát is. A mostani kutatócsoport azt szűrte, hogy a résztvevők mennyire érzik magukat társadalmilag elfogadottnak, úgy vélik-e, hogy tartoznak valahova, illetve van-e az életükben valaki, akivel őszintén beszélgethetnek. Ezzel párhuzamosan szófelidéző feladatokkal mérték a résztvevők memóriakészségét.
Az összegyűjtött adatok azt mutatták, hogy a magány érzése összefüggésben volt a memória romlásával a svéd résztvevők körében. A német résztvevőknél viszont nem fedezték fel ugyanezt. Ez elgondolkodtatta a kutatókat, akik a magyarázatot a kulturális különbségekben látták.
Úgy vélik, hogy különbségek vannak annak tekintetében, mit tartunk társadalmi elszigeteltségnek, illetve hogyan kezeljük az ilyen helyzeteket.
Azok a kultúrák, amik alapvetően családcentrikusak, teljesen másként állnak a magány kérdéséhez. Ott, ahol kívánatos, hogy több generáció éljen együtt, sokkal inkább magányosságnak felel meg pl. a házastárssal való különélés. Ezzel szemben nálunk inkább egy vágyott, nyugodt életkörülmények tekinthető.
„A magány és a memória hanyatlása közötti összefüggések nem voltak következetesek az országok és korok között, részben azért, mert adottak a kulturális különbségek. Ez okozza, hogy egyes emberek jobban ellen tudnak állni a társadalmi elszigeteltségnek és azok következményeinek. A tanulmányokból tudjuk, hogy a magány egyes idősebb felnőtteknél memóriaromlást okozhat, de fordítva is működik a dolog. A memória romlása a magány érzésének növekedését is okozhatja” – összegezte Solé-Padullés.
Úgyhogy, a legfrissebb tanulmányok alapján úgy fest, nem az introvertált beállítottság, vagy éppen a magány érzése az, ami elsősorban növelni tudja a memóriaromlásunkat. Már csak azért sem, mert sokan, akik egyedül vannak, számos memóriafejlesztő gyakorlatokat végeznek, pl. keresztrejtvényt töltenek ki, fejlesztő játékokat játszanak, vagy éppen olvasnak.