A harmadik változás a telefonhasználatomhoz kapcsolódik
A közösségi média korában szinte észrevétlenül ébredtem arra, hogy állandóan a telefonom után nyúlok, akár reggel az első pillanatban, akár este, amikor végre pihennék. A végtelen görgetés nemcsak az időmet vitte el, hanem az energiámat is. Bevezettem egy szabályt: esténként egy bizonyos idő után már nem nézem a telefonomat. Eleinte furcsa volt, mintha hiányzott volna valami, de aztán egyre jobban élveztem. Helyette olvasni kezdtem, jegyzeteltem, vagy csak csendben ültem. És ekkor jöttem rá, mennyire ritka dolog manapság a valódi csend.
Rájöttem arra is, hogy nem minden program, találkozó vagy munkaajánlat érdemes az időmre. Régebben mindenre igent mondtam, nehogy valamit kihagyjak. Ma már megtanultam, hogy a „nem” nem elutasítás, hanem önvédelem.
Ha nemet mondok valamire, azzal valójában helyet csinálok annak, ami igazán számít. Egy séta, egy nyugodt reggel, vagy egy olyan beszélgetés, ahol nem kapkodva próbálom beilleszteni az embert az időbeosztásomba, hanem tényleg ott vagyok vele.
A lassabb élet nem azt jelenti, hogy lemondtam a céljaimról. Épp ellenkezőleg: tisztábban látom őket. Míg korábban minden nap csak „túlélni” akartam, ma már szeretnék jelen lenni a pillanataimban. Megengedem magamnak, hogy néha ne legyen produktív napom. Hogy csak legyek. Hogy sétáljak egyet anélkül, hogy közben podcastet hallgatnék vagy e-mailekre válaszolnék. Hogy igyak egy kávét úgy, hogy nem a következő feladaton jár az eszem. Olvass még a témában
Ma már tudom, hogy a lassítás nem a világ ellen szól, hanem értem. Nem kell mindig mindenhol ott lenni, nem kell mindenből a legtöbbet kihozni. Elég, ha megélem azt, ami van. A rohanásban ugyanis a legnagyobb veszély nem az, hogy kifáradunk, hanem hogy közben észre sem vesszük, mennyi szépség vesz körül bennünket. És ha valamit megtanultam az elmúlt időszakban, az az, hogy a lassúság nem gyengeség, hanem bátorság.
