A folyosón még normális volt minden. Ott ült mellettem a fiam, nyolcévesen, egy műanyag széken, és a cipőfűzőjével játszott, mert az anyja megkötötte reggel, de ő szerette volna maga is megtanulni. Arra gondoltam, hogy ilyen apróságokból áll az élet, és hogy pár hónap múlva talán már nem én leszek az, aki ilyenkor mellette ül.
A válás után azt hittem, már túl vagyok rajta
A válás papírja addigra rég aláírva hevert valahol egy irattartóban, azt hittem, azon már túl vagyok. Amikor a feleségem, illetve akkor már volt feleségem, bejelentette, hogy külön utakon megyünk tovább, éreztem persze a szokásos dolgokat: dühöt, megkönnyebbülést, valami furcsa gyászt egy élet miatt, ami nem úgy alakult, ahogy elképzeltem. De ezekkel valahogy megbirkóztam. Éjszakánként még ittam egy pohár bort a konyhában egyedül, aztán egy idő után már azt sem.
A gyerekelhelyezési tárgyalás volt az, ami mindent felforgatott bennem. Nem hittem volna, hogy egy nyolcéves gyereket bevonnak ebbe, de a bíró elrendelte a meghallgatását, méghozzá külön szobában, pszichológus jelenlétében, mi csak utólag hallottuk vissza, mit mondott. Az ügyvédem hozta a hírt, papírt lapozgatva, kicsit zavartan. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
