Hosszú távon azonban ennek megvannak a maga káros hatásai. A folyamatos érzelmi önkontroll kiégéshez vezethet, az elfojtott félelmek szorongássá nőhetnek, a magány pedig észrevétlenül beszivárog az ember életébe még akkor is, ha egyébként párkapcsolatban él vagy megbízható baráti köre van. Ha soha nem engedem meg magamnak, hogy gyenge, bizonytalan vagy esendő legyek, akkor másoknak sem adok esélyt arra, hogy valóban kapcsolódjanak hozzám. Így pedig lassan kialakul egy láthatatlan fal, ami nem véd, csak elszigetel.
Évekbe telt megtanulnom, mit tehetünk azért, hogy ez változzon. Először is érdemes felismerni, hogy a segítségkérés nem gyengeség, hanem kapcsolódás, és mint ilyen, erősítheti is az emberke közötti kapcsolatokat. Ha ez megvan, elkezdhetünk apró lépésekben gyakorolni: megosztani egy kisebb félelmet, elmondani, ha valami bánt, kérni valami egészen hétköznapit. A terápiás munka, az önismeret, a kapcsolatokban való gyakorlás mind sokat segíthet abban, hogy megtanuljuk: nem minden függés veszély, és nem minden közelségben rejtőzik fájdalom.
Én is ezen dolgozom. A párom, a barátaim és a terapeutám óriási támogatást jelentenek ezen az úton. Olvass még a témában
A függetlenségemre büszke vagyok, és nem is szeretném feladni. De remélem, eljön a nap, amikor már nem érzem úgy, hogy mindent egyedül kell csinálnom. Hogy tudni fogom: akkor sem leszek veszélyben, ha segítséget kérek. Mert akiknek fontos vagyok, azok nemcsak elfogadják, hanem szívesen hordozzák is velem együtt a terheimet.
