Egy gyerektől a szerelem kapcsán: „kettelnek”. Tehát ketten egyek. A szerelem minden ember életét végigkíséri. Minden életkorban másképp szeret kicsit az ember… egyre komolyabban, mélyebben. Míg a fiatalok, a gyerekek bátrak, az idősebbek annál óvatosabbak a szerelemben. Sőt, negyven felett sokan el is futnak előle – pedig nagyon vágynak rá…
Mit határoz meg a szerelem?
Van, akinek mindent felülír. Életmóddá válik. Függő lesz. Ők azok, akik a szerelembe szerelmesek, nem egy másik emberbe.
Ám a szerelem nem „nagy” érzés, hanem „mély” érzés. Ezt a két dolgot pedig igen könnyű összekeverni. Elvileg a szerelem nem követel mindent felborító, pusztító áldozatot, önfeladást, hanem belesimul az életbe.
Persze okoz némi változást, akár az életmódban, időbeosztásban, és le kell néha mondani bizonyos – addig megszokott – komfortról, szokásokról. Sőt, első időkben felborítja az ember életvitelét.
Ám egy idő után minden megint a helyére kerül, és plusz boldogságot ad. Sosem vesz el fontos dolgokat, hiszen építő érzés, inkább kicserél bizonyos rossz dolgokat jobbra.
Akik hiába várják a szerelmet
Van, hogy ezt a változást, fejlődést rosszként éljük meg. Ez a mi rossz felfogásunk következménye.
Hiszen olyan nehéz elengedni dolgokat, emlékeket, rossz szokásokat, rossz felfogásokat – ezek belénk nőttek, részeink. Veszteségként éljük meg az egész folyamatot.
Aki „szingliként” folyamatosan azt várja, hogy rátaláljon a „nagy” érzés, a „társ”, miközben lehetőségeket mulaszt el az igényesség zászlaja alatt, azért nem találja meg a szerelmet, mert alapvetően rosszul szeret.
Olyan képe van a szerelemről, ami megvalósulva inkább pusztító, teljes önfeladást követelő érzés, többnyire a másik fél részéről.
Ha ő a teljes önfeláldozó, mindent erre a lapra tett fel, mindent a szerelem léte és minősége határoz meg, így „befolyásoltság” alatt van, nem tudja, hol a változtatás egészséges határa.
Mitől meghatározó a szerelem?
Mert erős érzés, így képes arra, hogy komoly lelki változássorozatot indítson el. Tehát személyiségformáló.
Azt találja meg a szerelem, aki a szerelem hatása nélkül is képes feladni helytelen világlátását, rossz szokásait, rossz reakcióit, a múlt okozta félelmeit – tehát a szerelem annak az embernek való, aki önmaga egy egész, és egészet keres maga mellé, nem a másik felét keresi.
A szerelem nem attól meghatározó érzés, hogy milyen „nagy”, hanem attól, hogy milyen nagy változást képes az ember életében, személyiségében okozni, és azt milyen irányba teszi.
Ha rossz irányba, akkor tanulság, ha jó irányba, akkor maga a jövő.
Miért gondoljuk, hogy csak nagyon érdemes szeretni?
Egyértelműen a média ezért a felelős. A fiatal, kamasz lányok a kamaszkor hatására szélsőségesen éreznek, ami teljesen normális.
Erre való például az olyan könyv, mint a Büszkeség és balítélet, melynek kapcsán megélhetik veszélytelenül(!) a szélsőséges, romantikus érzelmeket.
Viszont nem erre való a valósághoz hasonlatos tévé és a mozifilm. Ugyanis más a fantázia és más a látvány.
Míg a könyv által tálalt történet a fantáziában feloldódik, „megélődik”, addig egy film, a valós szereplők által példaértékű lesz – ám a filmbeli élet, személyiség, családi és társadalmi viszony sosem annyira bonyolult, összetett, mint a valós. Azaz köze nincs a valósághoz.
A média azt sugallja, hogy a szerelem egy mindent, bármit felülíró érzés, ami az ember ölébe hullik, és hatására még a világbéke is kitör. Gyakorlatilag azt sugallja, hogy ez egy nagyon erős, természetes drog, ami csak jól sülhet el, élni sem lehet nélküle.
A fejlődő szerelem
Kezdetekben csak fellángolás van. Aztán egy barátsághoz hasonló – ám attól mélyebb – érzés is párosul hozzá.
Mindkettőt(!) ápolni kell, mindkét félnek, melyhez idő és akarat szükséges. Ha szerelemre vágysz, azért meg kell dolgoznod. Ismerned kell jó és rossz tulajdonságaidat, fejlesztened kell magad, ismerned kell a másik jó és rossz tulajdonságait, és fejlesztened kell őt is.
Szeretettel(!) és nem kritizálással, és egyéb módszerekkel, hanem türelemmel (saját magad felé is, hiszen sokszor fogsz kudarcot vallani) és kitartással. Ez azt jelenti, hogy rendelkezned kell azzal a tulajdonsággal, amivel hatást gyakorolhatsz a másik emberre.
Ehhez pedig nagyon magas érzelmi intelligencia, gazdag szókincs, jó problémamegoldó készség, rendszerszemlélet, logika és némi pszichológiai tudás kell. Tehát: ész.
A szerelem egy műalkotás. Olyanná faragod, amilyenné akarod. Amíg fiatal vagy, bátrabb is vagy, mert nincs annyi félelmed, kevésbé vagy óvatos – így néha csalódsz. Idősebb korban viszont már a bátorságot kell megtanulni, azt, hogy lépni tudjon az ember a szerelem felé, amikor szükségét érzi.
