Addig mantráztam, hogy minden okkal történik, míg rájöttem: nem kell mindig jól lenni. Volt időszak az életemben, amikor szinte reflexből mondtam ki: „minden okkal történik”. Ha valami fájt, ha veszteség ért, előhúztam a menthetetlenül optimista énemet és gyorsan megtámasztottam a történeteket ezzel a mondattal.
Jól hangzott, megnyugtatónak tűnt és legfőképp: segített elkerülni a kellemetlen érzéseket. A gond akkor jött, amikor szembesültem azzal, hogy vannak körülmények, amelyek egyszerűen tényleg nem tőlünk függnek. Ilyenkor sokkal többet árt, ha mindenáron pozitívak próbálunk maradni, mintha teret engedünk a negatívitásnak.
A „legyél pozitív” üzenete ráadásul mindenhol ott van. Könyvekben, idézetekben, közösségi médiában, baráti beszélgetésekben. Mintha az lenne a cél, hogy minden helyzetből azonnal tanulságot gyártsunk, minden fájdalmat átkeretezzünk valami felemelő jelentéssé. Ha pedig ez valamiért nem megy, akkor nyilván azt érezzük, hogy velünk van a baj. Pedig sokszor nem az a gond, hogy nem látjuk a jót, hanem az, hogy még nem tartunk ott, ahol megint jó lehetne… Olvass még a témában
A jól levés kötelező díszlete
Egy ponton feltűnt, hogy nemcsak magammal csinálom ezt, hanem másokkal is. Ha valaki gyászról, kimerültségről, félelemről beszélt, automatikusan próbáltam vigasztalni, mert hát mi mást is csinálhatna ilyenkor az ember lánya? Ráadásul tényleg természetemből adódóan optimista ember vagyok, aki menthetetlenül hisz abban, hogy a nehézségek után idővel szebb napok következnek.
Viszont feltűnt az is, hogy társadalmi szinten úgy kezeljük a negatív érzéseket, mintha azok illetlen dolgok lennének, amiket gyorsan el kell tüntetni, mielőtt túl sokáig maradnának. (Ezeknek magvait pedig a mai napig szorgalmasan ültetgetjük a gyerekeinkbe…)
Pedig a szomorúság nem hiba, a harag nem kudarc, a szorongás nem gyengeség: ezek reakciók, természetes jelzések és arról szólnak, hogy valami fontos történt velünk. Amikor mindenáron pozitívak akarunk lenni, valójában elnémítjuk ezeket a jelzéseket – ezzel párhuzamosan pedig magunkat is. A „minden okkal történik” ilyen esetekben nem kapaszkodó, hanem hárítás, egy mondat, amivel azelőtt lezárjuk az önismeretet, hogy az igazán elkezdődhetne.
Nem minden fájdalom akar tanítani
Sokáig hittem abban, hogy minden nehézségnek van értelme, csak meg kell találni. Ma már óvatosabb vagyok ezzel az állásponttal. Bár amondó vagyok, érdemes megvizsgálni egy-egy elakadást a lehető legtöbb szemszögből, mégis úgy érzem, hogy nem minden veszteség akar tanítani, és nem minden megpróbáltatás tud jobb emberré formálni bennünket. Van, ami egyszerűen csak fáj és igazságtalan, ez pedig önmagában is éppen elég indok arra, hogy rosszul legyünk miatta.
Amikor ezt az álláspontot a közelmúltban először megengedtem magamnak, furcsa módon nem lettem gyengébb. Sőt, olyan visszajelzéseket kaptam, amelyek megerősítettek és komoly felismerésekre ébresztettek rá. Többek között arra, hogy ha padlóra kerülök, bátran elhagyhatom magamat, igenis lesz, aki megtart és ez még csak nehezére sem esik. Felszabadító volt a felismerés, hogy nem kell mindig „jól reagálnom”, nem kell minden helyzetet nekem megoldanom. Nem is annyira ritkán az is bőven elég, ha ott vagyunk egymás mellett, magyarázatok és hosszasan fejtegetett tanulságok nélkül.
Az érzelmek nem azért vannak, hogy megszégyenítsenek minket
Hanem azért, hogy információt adjanak a lelki állapotunkról és arról, hol van még dolgunk.
A szorongás figyelmeztet, a harag határokat jelez, a szomorúság megmutatja, mi (volt) igazán fontos.
Ha mindezt elnyomjuk a kötelező optimizmussal, akkor nemcsak az érzéseket veszítjük el, hanem a kapcsolatot is a mélyebb önvalónkkal.
Emiatt ma már én sem mantrázom automatikusan, hogy „minden okkal történik”. Néha igen, néha nem – és ez rendben van. Főleg annak tükrében, hogy a „jól levés” nem egy stabil állapot, hanem valami, ami állandó mozgásban van. Előfordul, hogy közelebb vagyunk hozzá, máskor viszont alig látjuk a horizonton, de semelyik véglet sem határozza meg, milyen emberek vagyunk valójában.
