Mielőtt anya lettem, biztosra tudtam, hogy én a legjobb barátja akarok lenni a gyerekemnek. Minden, a szüleim által elkövetett hibát messziről elkerülök és sokkal, de sokkal bizalmasabb, őszintébb lesz a kapcsolatom vele. Nos, ezeket a terveket – szerencsére – csak részben fogom megvalósítani.
Anya-lánya kapcsolatok
A barátnőim előtt nincsenek titkaim, nem rejtegetek semmit, de úgy gondolom, bizonyos történéseket sosem osztanék meg a gyermekemmel. Nem csak azért, mert korából adódóan sem kell tudnia róluk, hanem mert nem gondolom, hogy érdemben hozzátennének a személyiségéhez, vagy az életéhez sőt, inkább nehezebbé tennék a mindennapjait.
Akkor minek terheljem velük? A barátnőim elbírják ezeket a lelki sebeket, mert bár velük is nagyon szoros a kapcsolatom, ez össze sem lehet hasonlítani azzal a kötelékkel, ami összeláncol engem és a gyermekemet.
Ugyanakkor mindig irigyeltem az egyik gyerekkori barátnőm kapcsolatát az anyukájával: ők tényleg olyanok voltak, mint két barátnő. Párkapcsolatról, szexről, fogamzásgátlásról, barátokról, plasztikai műtétekről épp olyan őszintén tudtak beszélni egymással, mint a munkáról, vagy éppen a tanulmányokról. El nem tudtam képzelni, hogy csinálják! Most, felnőttfejjel már átlátom a helyzetüket és így már nem feltétlenül irigylem. Úgy vélem, a barátnőmmel a két végleten mozogtunk: ő mindent elmondott otthon, én viszont szinte semmit. A saját gyermekemet illetően az a célom, hogy az arany középutat megtaláljam. Na de miről is szólt a barátnőm és az édesanyja kapcsolata akkor, és miről szól most?
Érzelmileg és fizikálisan is túlterhelt gyermekek
Talán ismeretlenül cseng a parentifikáció fogalma, pedig társadalmunk egyik jelentős problémáját illetjük ezzel a kifejezéssel.
A parentifikáció lényege, hogy a családon belül felcserélődnek a szerepek a szülők és a gyermek(ek) között. Ebben a nehéz élethelyzetben a szülő olyan terhet helyez a gyermeke vállára, amit az már csak korából illetődően sem tud feldolgozni, magával cipelni, vagy éppen megoldani.
A parentifikáció megnyilvánulhat fizikálisan (például abban, hogy a gyermeknek túl sok házimunkát kell magára vállalnia, ellátnia a kisebb testvéreit), illetve lelki síkon. A barátnőmék kapcsolatára ez utóbbi volt jellemző: nem csak a barátnőm tárta fel otthon a legapróbb részletekig az életét, hanem az anyukája is elmesélte – többek között – a házasságának nehézségeit. A gyerekek persze úgyis pontosan tudják, ha valami nincs rendben otthon, de a barátnőm nem csak annyira lett beavatva, hogy anyának és apának most rossz napjai vannak. Az ő feladata az lett, hogy támogassa, bátorítsa az anyukáját, megvigasztalja és persze igazat adjon neki. Az anyukája lényegében arra „használta”, hogy saját érzelmi szükségleteit kielégítse, bár nem gondolom, hogy ebben bárminemű tudatosság lett volna.
Ez a felállás egyébként egészen a mai napig tart. Az említett édesanya most is állandóan a barátnőmre támaszkodik, partnerként, barátnőként tekint rá, nem pedig a gyermekeként. Ők számomra élő példái annak, hogyan cserélődnek fel a szerepek a családon belül: a szülők elváltak, az édesanya azóta is egyedül él. Sokszor magányos, beteg, káros szenvedélyei is fel-felerősödnek. Ezzel szemben a barátnőm élete is csak a felszínen mondható sikeresnek, és ha felmerül témaként az édesanyja, mindig csak sóhajtozni tud.
Miért olyan veszélyes a parentifikáció?
A gyermekek olyan feladatokat látnak el, amikre életkorukból adódóan még nem érettek – ez automatikusan azzal jár, hogy szükségszerűen korlátozódnak a fejlődésükhöz szükséges lehetőségeik. Például az a gyermek, aki erőn felül teljesít a házimunkában, biztos, hogy kevésbé szép eredményeket tud elérni az iskolában, hiszen nincs ideje pihenni, vagy éppen felkészülni.
A barátnőm majdnem hozzáment az első barátjához, annyira meg akart felelni a szülői elvárásoknak, mintha meg akarta volna mutatni a helyes utat. Erre jó eséllyel azért nem került sor, mert az esküvőszervezés közepette a szülők elváltak, és a barátnőm pszichológushoz kezdett járni, aki alighanem rávilágított a háttérben zajló eseményekre. A parentifikáció bizonyítottan befolyásolja a gyermekek fejlődését, a pályaválasztást, a párkapcsolatot, a gyermeknevelést, az életfelfogást, az önbizalmat.
Jellemző lehet, hogy a felnövő gyermek fokozottan kontrolálló személyiséggé válik, lassabban és nehezebben találja meg életcéljait, azonban a túlgondoskodás – gyakran már másokra kivetítve – a későbbiek során is meglehetősen gyakran megmarad.
Jellemző probléma a társfüggőség is, az így felcseperedett gyermekek a korábban kihagyott, szülő-gyermeke közötti biztonságos kötődést próbálják meg felnőttkori partnereiken „behajtani”.
Amikor nem a gondoskodás, hanem az ellenállás kerül előtérbe
Nem csak gondoskodást válthat ki a gyermekekből a parentifikáció, hanem ellenállást, távolságtartást és támadó fellépést is szülhet. Jó példa erre egy másik ismerősöm, akiben a parentifikáció a gyermekáldás elutasítását hozta magával. Az élete viszonylag rendben zajlott, bár én mindig úgy láttam, hogy jóval érettebb, komolyabb, mint az korából adódóan elvárható lenne – manapság már tudom, ez is a parentifikáció egyik tipikus jellemzője. Amikor fiatalon összeházasodott a szerelmével, mindenki azzal nyaggatta őket, mikor lesz már gyermekük. Az ismerősöm rávágta, hogy „nekik bizony nem lesz”, de mindenki csak legyintett, hogy „majd biztos meggondolják magukat”.
Aztán ahogy elmúltak a harmincas éveik, abbamaradtak a kérdések is, már legfeljebb annyit böktek oda nekik, hogy „,majd biztos megbánják”. Annyira megszokták már ezeket a megjegyzéseket, hogy nem is vették magukra. Amikor azonban egyszer őszintén elbeszélgetett velem erről a kérdésről, elmesélte, hogy úgy érezte, gyerekkorában már átesett az anyaságon, és bőven elég volt neki egyszer. Édesapja elhagyta az anyukáját, aki viszont rengeteget dolgozott azért, hogy őt és a kistestvérét ellássa. Mivel meglehetősen nagy korkülönbség volt köztük, az anyukája gond nélkül rá merte bízni a húgát. Ő vitte haza az iskolából, tanult vele, ellátta a megmaradt házimunkát és említése szerint gyakran még éjjel is ő volt fenn vele: ellenőrizte a lázát, gyógyszert is adott neki, ha szükséges volt.
Saját maga számára is beismerte, hogy bár anyukájának valószínűleg nem volt más választása, őt annyira megviselte ez az „anyáskodás”, hogy egy életre elment a kedve a gyermekvállalástól.
Mivel ebben az életcélban a férje is támogatta, inkább a karrierjükre, a saját kis életük felépítésére koncentráltak, és jelenleg két macskával élnek nagyon boldog háztartásban.
Szóval nem, egyáltalán nem jó, ha a gyermeked a legjobb barátnőd, vagy éppen az otthoni „segéded” – persze bizonyos helyzetekben a felnőttek is csak a kisebb rosszat tudják választani. Nehéz feladat meghúzni a határokat, megadni a biztos kereteket, főleg nem egyszerű az életkor növekedésével továbbra is fenntartani a bizalmat. Mégis erre kell törekedned, mert hosszútávon sokkal több előnnyel jár mindkettőkre nézve, ha a gyermeked egyszerűen megmaradhat a gyerekednek, és nem kell más szerepeket betöltenie.
Kép forrása: Goodluz/Depositphotos.com