Szaglásunk az egyik leggazdagabb és legváltozatosabb ablak a minket körülvevő világra, létfontosságú szerepet játszik az ízlelésünkben, a társas érintkezésünkben, és még a potenciális veszélyek felismerésében is segít. A belélegzett levegőben lévő veszély azonban alááshatja szaglási képességünket.
Sok ember számára a koronavírus adta az első ízelítőt (vagy inkább annak hiányát) abból, hogy milyen érzés elveszíteni a szaglásukat. Az „anoszmia” néven ismert szaglás elvesztés jelentős hatással lehet általános közérzetünkre és életminőségünkre. Míg azonban egy hirtelen légúti fertőzés e fontos érzék átmeneti elvesztéséhez vezethet, addig a szaglásérzékelés akár már évek óta fokozatosan romlik valami más – a légszennyezés – miatt.
A szaglást romboló anyagokkal nap mint nap találkozunk
A PM2,5-öt már korábban is kapcsolatba hozták a szaglás zavarával, de jellemzően csak munkahelyi vagy ipari környezetben. (A PM2,5 a levegőben szálló, kis méretű szennyező részecskék gyűjtőneve, amelyek nagyrészt a gépjárművekben, erőművekben és otthonainkban történő tüzelőanyag-égetésből származnak). Az új kutatások azonban most kezdik feltárni a szennyezés valódi mértékét – és az általa okozott potenciális károkat -, amelyet nap mint nap belélegzünk. Eredményeik pedig mindannyiunk számára fontosak.
Az agyunk alsó részén, közvetlenül az orrüregünk felett található a szaglógumó. Ez az érzékeny szövetdarab tele van idegvégződésekkel, és nélkülözhetetlen ahhoz a rendkívül változatos képhez, amelyet szaglásunk révén kapunk a világról. Ez az első védelmi vonalunk az agyba jutó vírusok és szennyező anyagok ellen is. Az ismételt expozíció során azonban ezek a védekezőképességek lassan elhasználódnak – vagy éppen eltűnik.
Mit mondanak a szakértők?
„Adataink szerint 1,6-1,7-szeresére nő az anoszmia kialakulásának kockázata a tartós részecskeszennyezés esetén” – mondja Murugappan Ramanathan Jr, a baltimore-i Johns Hopkins School of Medicine rhinológusa. Ő lett az egyik kevés szakértő ezen a területen, miután elkezdett azon gondolkodni, hogy vajon van-e összefüggés az anoszmiás betegek nagy száma és a lakóhelyükön uralkodó környezeti viszonyok között.
Az egyszerű kérdés, amelyre választ akart kapni, a következő volt: aránytalanul sok anoszmiás beteg élt-e olyan területeken, ahol a PM2,5-szennyezettség magasabb volt? A közelmúltig a témával kapcsolatban rendkívül kevés kutatás készült. Egy 2006-os mexikói tanulmány viszont erős kávé- és narancsszagok segítségével kimutatta, hogy a gyakran légszennyezettséggel küzdő Mexikóváros lakosainak átlagosan rosszabb a szaglása, mint az ország vidéki területein élőknek.
Ramanathan kollégái – köztük Zhenyu Zhang környezetvédelmi epidemiológus – segítségével egy eseti-kontrollvizsgálatot állított össze 2690 beteg adataiból. A résztvevőket négy éven keresztül a Johns Hopkins kórházban kezelték. Körülbelül 20%-uknak volt anoszmiája, és a legtöbben nem dohányoztak – ez a szokás köztudottan befolyásolja a szaglás érzékelését.
A PM2.5 szintje „szignifikánsan magasabbnak” bizonyult azokon a környékeken, ahol az anoszmiás betegek éltek, mint az egészséges kontrollcsoport tagjai. Még az életkor, a nem, a faji/etnikai hovatartozás, a testtömegindex, az alkohol- vagy dohányfogyasztás figyelembevételével történő kiigazításakor is ugyanazok az eredmények születtek. „A környezeti PM2.5 expozíció kis mértékű növekedése is összefüggésbe hozható az anoszmiával.”