Nem vagyok vallásos. Nem járok templomba, nem imádkozom lefekvés előtt, és ha megkérdeznék, spirituálisnak sem nevezném magam. Mégis, ha egészen őszinte akarok lenni, hiszek valamiben. Hiszek abban, hogy léteznek nálunk nagyobb erők, összefüggések, törvényszerűségek – még akkor is, ha ezeknek se neve, se arca, se jól körülhatárolható tanítása nincs.
Az én hitem valahol a tudományos ismeretlen határán mozog. Abban a térben, ahol már tudjuk, hogy mennyi mindent nem tudunk. Nem értjük pontosan, mi az a tudat, mi történik velünk halál után, hogyan hat egymásra két ember jelenléte, energiája, szeretete vagy épp rombolása. És én ebben az ismeretlenben nem a félelmet látom, hanem a lehetőséget a hitre.
Hiszek például abban, hogy az energiánk nem vész el nyomtalanul. Hogy a szeretet, amit kaptunk, továbbadódik. Lehet, hogy nem kozmikus villanások vagy misztikus jelek formájában, hanem sokkal hétköznapibb módon: egy mondatban, egy gesztusban, egy nevelési mintában. Hiszek abban, hogy akit szeretettel kezeltek, nagyobb eséllyel bánik majd szeretettel másokkal is. És ezen a módon – láncszerűen, láthatatlanul – itt maradunk a világban akkor is, amikor már nem vagyunk jelen. Olvass még a témában
Mellrákot is okozhat ez a népszerű hozzávaló: csak óvatosan bánj vele!
„Az a baj, hogy már nem voltak katonák, ott megnevelték volna őket!” – Sajnálom, de nem a sorkatonaság oldaná meg a generációm problémáit
TESZT: Ennyire tudsz könnyen ellazulni, válaszaid alapján
Melyik színt kerülöd? – Többet árul el rólad, mint gondolnád
Éppen ezért nem idegen tőlem a vallás gondolata sem. Megértem azokat, akik egy konkrét hitrendszerben találnak kapaszkodót. Egy bizonytalan, sokszor kaotikus világban teljesen emberi vágy a rend, az értelmezési keret, a válasz arra, hogy „miért történik ez velem”. Megértem azokat is, akik egy vallás tanításait erkölcsi iránytűként használják, és valóban jobb emberekké szeretnének válni általa.
A hit – önmagában – szerintem nem gyengeség, hanem erőforrás.
Az egyházakban viszont már nem tudok így hinni
Nem azért, mert minden egyházi ember rossz lenne, vagy mert ne lennének őszinte, segítő szándékú közösségek. Hanem azért, mert a vallási intézményrendszerek túl sok lehetőséget adnak a hatalommal való visszaélésre. Amikor egy szervezet azt állítja magáról, hogy kizárólagos közvetítője egy „felsőbb igazságnak”, onnantól kezdve nagyon vékony a határ a lelki vezetés és a manipuláció között. A történelem – és sajnos a jelen is – tele van példákkal arra, hogyan válik a hit eszközzé kontrollra, félelemkeltésre, kizsákmányolásra.
A másik problémám az, hogy az intézményes vallás gyakran eltereli a figyelmet az egyéni felelősségről. Arról a belső munkáról, amit senki nem végezhet el helyettünk. Könnyebb szabályokat követni, dogmák mögé bújni, külső tekintélyre hivatkozni, mint szembenézni a saját árnyékunkkal, hibáinkkal, fejlődési feladatainkkal. Pedig szerintem – ha van a vallásnak lényege – az pontosan ez lenne:
az önismeret, az együttérzés, a folyamatos belső munka egyáltalán nem ér véget azzal, hogy vasárnap elmentem a templomba, tehát kipipálhatom a felelősségeimet.
Mindezzel együtt fontosnak tartom kimondani: nem ítélkezni akarok. Az egyházak betölthetnek fontos társadalmi szerepeket, nyújthatnak közösséget, támaszt, segítséget. És tisztelem azokat, akik egy felekezeten belül találják meg azt a biztonságot és földi értelmet, amire szükségük van.
Én azonban máshol keresem a hitem. Nem intézményekben, nem hierarchiákban, nem dogmákban. Hanem a jóságban. Abban, hogy a szeretet – bármilyen néven is nevezzük – önmagában elég erős ahhoz, hogy továbbvigyen bennünket. És ehhez talán jól jöhet az iránymutatás, de biztos, hogy nem elengedhetetlen szükséglet egy templom – és talán még egy vallás sem.
