Ártalmatlannak tűnik, mégis ez az a fajta mondat, ami apránként, észrevétlenül képes aláásni egy gyerek önbizalmát. Nem a szigor, nem a fegyelmezés, hanem az állandó összehasonlítgatás az, ami a legtöbb kárt okozza, és a nagymamák generációja gyakran pont ebben a csapdában ragad benne.
A nagyszülők szeretete legtöbbször feltétel nélküli, ez vitathatatlan. De ahogy telik az idő, sokan közülük egyfajta automatikus mércét kezdenek használni: az unokát folyamatosan a testvéréhez, az unokatestvéréhez, vagy éppen a saját gyerekkori önmagukhoz mérik. „A bátyád ilyenkor már tudott biciklizni.” „Anyukád a te korodban már önállóan olvasott.” Ezek a mondatok nem gonoszságból születnek, inkább a generációs nevelési szokásokból, abból az időből, amikor a teljesítmény és az összehasonlítás természetes nevelési eszköznek számított.
Miért olyan romboló ez a fajta összehasonlítás
A gyerek agya nem úgy dolgozza fel ezeket a mondatokat, ahogy azt a nagymama gondolná. Nem inspirációként éli meg, hanem ítéletként. Egy hatéves nem azt hallja ki belőle, hogy „legyél még ügyesebb”, hanem azt, hogy „ahogy vagyok, nem vagyok elég jó”. Ez a különbség döntő. Az ismétlődő összevetés idővel beépül az önértékelésbe, és felnőttkorban is előjöhet, amikor valaki képtelen elfogadni a saját tempóját, mert gyerekkorától kezdve azt tanulta meg, hogy mindig van egy másik gyerek, akihez képest ő lemaradásban van. Olvass még a témában
4 munkahelyi szituáció, amiből felesleges tragédiát csinálsz – Jobb helyén kezelni
„Az ebédszünetem a hullaházban töltöm” Orvosok, mi a legjobb tanácsotok a kollégáknak?
„Apám borzasztó volt, de anyám is, amiért elnézte” – A rossz gyerekkor nemcsak az egyik szülő hibája
Ebben a két életszakaszban van leginkább kitéve az agyad a traumáknak
Nem az számít, amit a nagymama mond, hanem az, ahogyan a gyerek megtanulja értelmezni önmagát általa.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
