Gyerekkoromban a karácsony szent és sérthetetlen volt. Nemcsak ünnep, hanem valamiféle rendíthetetlen családi rítus, amelyhez nem lehetett hozzányúlni. A szenteste szigorúan szűk családi körben telt – szülők és gyerekek, senki más. Utána pedig pontos menetrend szerint látogattuk végig a rokonokat, bár nem emlékszem tisztán, de szerintem az is fix volt, melyik napon kihez megyünk, milyen sorrendben. Ez a rend akkor megkérdőjelezhetetlen volt, és talán tudat alatt azt hittem, felnőttként majd én is ugyanezt fogom továbbvinni.
A saját családomban azonban mindent felülírtam
Az ünnepeket – ahogyan sok minden mást – rugalmasabban, szabadabban kezeljük. Számomra például a szenteste elképzelhetetlen lenne a párom szülei nélkül. Talán ez sokaknak furcsán hangzik, de az elmúlt közel két évtized alatt olyan szoros, szeretetteljes és tisztelettel teli kapcsolat alakult ki közöttünk, hogy természetes részeivé váltak az ünnepeinknek. Számomra ők is a család, és eszembe sem jutna, hogy karácsonykor ne legyünk együtt.
Ezért is volt az, hogy korábban mindig úgy döntöttünk, nem utaztunk el az ünnepek alatt – pedig lett volna rá igényünk. Sok olyan évünk volt, amikor decemberre már annyira elfáradtunk, hogy legszívesebben elszöktünk volna valahová a csendbe, lehetőleg a szemmel látható hóba, a hegyek közé. Aztán valahogy mégis mindig maradtunk. Fontosak voltak mindannyiunknak azok a pillanatok, amelyeket a tágabb családi körben tölthettünk. Olvass még a témában
Mindig visszatartott bennünket a gondolat, hogy sosem tudhatjuk, melyik lesz az utolsó közös karácsonyunk.
Ez persze minden családban, minden életkorban benne van a pakliban, de az idő múlásával valahogy egyre élesebb, egyre valóságosabb az érzés.
