Az út felfelé vezet, még a legmélyebb helyről is
A legmélyebb pontról soha nem tudhatjuk, hogy elérkezett-e. Van egy bölcs mondás, miszerint mindenki csak annyi terhet kap a sorstól, amennyit elbírna, se többet, se kevesebbet. Az igazán erős embereknek soha nincs könnyű életük, őket valahogy sokkal jobban edzi az élet. Gyakran vágynának pihenőre, kicsit kicsekkolnának a saját életükből, mégis minden egyes megpróbáltatással csak egyre erősebbé válnak.
Amikor te is átvészelsz egy nehéz élethelyzetet, a kezdeti összeomlás után nincs más út, csak felfelé. Legalábbis akkor, ha folytatni szeretnéd a játékot.
Amikor komoly veszteség ér minket, például elveszítjük egy szerettünket, nehezen tudjuk elképzelni a folytatást. Kínoz minket, valóságos fizikai fájdalmat élünk át és haragszunk az életre, amiért megy tovább és nem hagy elegendő időt a gyászra. Az időnél nincs jobb orvosság, valóban a legmélyebb sebeket is képes begyógyítani, de a hegek örökre nyomot hagynak rajtunk.
A fájdalom tovább él bennünk, viszont az élet magába foglalja a veszteséget és elmúlást is. Ez ellen nem harcolhatunk, így legjobb, ha már egész korán beletörődünk ebbe. Meg kell hagyni a kellő gyászidőszakot, legyen szó bármilyen veszteségről, de már abban a percben tudatosítani magunkban, hogy innen már csak felfelé vezet az út. Olvass még a témában
