Egy hétre mentünk Horvátországba, Makarskára, a Riviérára, ahol a férjem gyerekkora óta minden nyáron megfordult a családdal. Nekem ez volt az első igazi közös utunk vele hosszú idő után, kávéval a kézben sétáltunk végig a tengerparti korzón, és az egész hét alatt alig gondoltam haza. Pedig a haza ebben az esetben nem is igazán a saját lakásunkat jelentette, hanem azt a Budapest melletti kertes házat, amit két éve vettünk meg, félig a férjem szüleinek segítségével.
A ház papíron kettőnké, de az igazság az, hogy az anyósom sosem tekintette igazán a miénknek. Amikor beköltöztünk, ő maga válogatta ki a függönyt a nappaliba, mert szerinte az általunk hozott anyag túl sötét volt. Amikor átfestettük a konyhát, két hétig meg sem jegyezte, csak egyszer, félig viccesen odaszúrta, hogy ő biztos nem ezt a színt választotta volna. Ezeket akkor még lenyeltem, mert azt gondoltam, ez a szeretet egy fajtája, ez az, amikor valaki túlságosan is a szívén viseli, hogy jól legyünk.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.






