Valószínűleg ez az egyik legnehezebb döntés: felvállalni, hogy tudunk változtatni, ha igazán akarunk. De talán még nehezebb az, hogy segítséget kérjünk.
Gina: Ez különösen nehéz a nőknek! Épp nemrég volt nálam egy ikrekkel várandós anyuka, aki elmondta, hogy bár megtehetné anyagilag, mégis „cikinek” érzi segítséget kérni rögtön a szülés után. Azt látom, ez sajnos nagyon jellemző hozzáállás. Pedig lenne lehetőségünk ezen változtatni! Van például egy Facebook csoport, amiben bárki segítséget kérhet és kínálhat, akár nagyobb volumenű támogatásra, akár egészen apró, házimunkában való segédkezésre lenne szüksége. Nekem ebből a csoportból került ki a takarítónőm, mert fel kellett ismernem, hogy muszáj néhány feladatot delegálnom, hogy haladhassak a célom felé. Ezt én már nem érzem „cikinek” sőt, fontos lenne, hogy a nők egymást támogassák, akár ilyen apró dolgokban is, mint a takarítás, főzés vagy bevásárlás. Régen a nők eleve csoportokban éltek, és nem véletlenül mondták, hogy „egy falu nevelte fel a gyermeket”. Ma ez a támogatás gyakran hiányzik, pedig nagyon sokat jelentene.
Korábban ráadásul generációk éltek együtt, tehát szinte sosem voltak a nők teljesen egyedül. A gyermekágyi időszakot pedig különösen fontos lenne megtisztelnünk, de sajnos erre is kevésbé figyelünk manapság.
Gina: Az én megfigyelésem szerint azok a nők, akiknek a gyermekágyi időszakban vagy a szülés során problémáik voltak és ezeket nem dolgozták fel, később nagyobb nehézségekkel néznek szembe – akár a ciklusukban is. Sajnos e traumák miatt nem tudnak teljes mértékben kapcsolódni a nőiességükhöz, van egy elakadásuk. Amikor ezek felszínre kerülnek, és belemegyünk ezekbe a témákba, akkor gyakran jönnek elő nagy érzelmi kitörések, sírások. És igen, ez hatással van a szoptatásra, a ciklusra, mindenre.
Sokan nem is tudják, kitől kérhetnének segítséget. Legyen szó menstruációs problémákról, fogantatásról, szülésről – nincs elegendő információnk és az egészségügyben sincs sok esetben megfelelő támogatás. Nem régen egy ismerősömmel beszélgettem, aki arról mesélt, hogy a kórházban a négygyerekes takarítónő szánta meg és mutatta meg neki, hogyan kell helyesen szoptatni.
Gina: Ez egyúttal elszomorító, másrészt szívderítő, mert tökéletes példája az úgynevezett „vörös fonálnak”, ami összeköti a nőket. Beszédes szavunk a nővériség is: a tudásnak, tapasztalásnak anyáról lányra kellene szállnia, de a nők közötti természetes kapcsolódás szétszakadt. Ezért nem merünk segítséget kérni még a barátnőinktől sem, mert szégyelljük, hogy a kórházból hazakerülve nincs rendben a lakásunk vagy nem úgy nézünk ki, ahogy mások megszokták. Pedig, ha megkérnénk valakit, hogy hozzon egy tál levest, vagy mosogasson el, az nagy segítség lenne. Ehelyett inkább egyedül maradunk félelmeinkkel, nehézségeinkkel és a halmozódó, negatív érzéseinkkel, amik nem múlnak el nyomtalanul. Olvass még a témában
A szégyenérzetünk, hogy kik vagyunk, hogyan nézünk ki – ezek a társadalmi elvárások nagyon mélyen beépültek és kontroll alatt tartanak minket.
Manapság, ha egy nő segítséget kér a gyerekével kapcsolatosan, gyakran elítélik – sokszor más nők. Ezeket a stigmákat kellene feloldani. Jó más nőkkel kapcsolódni, jó segítséget kérni, és ebből mindenki csak profitál. El kellene fogadni, hogy nem tudunk és nem is kell mindent egyedül csinálnunk!
Talán ezzel meg is ragadtunk a lényeget: így tudnánk jobban egységet teremteni testi, lelki, szellemi szinten önmagunkban és a nők világában egyaránt. Úgy gondolom, hogy életünk különböző szakaszai – például a menstruáció, az anyaság vagy a menopauza – mind hatással vannak erre az egységérzetre, csak más és más módon.
Gina: Minden termékenységi életszakasz, amelyen egy nő áthalad, olyan lesz, amilyenre az előző szakaszok során felkészült. Persze korrigálható minden, de az alap itt dől el. Én például gyerekkoromban a méhecskékről kaptam oktatást anyukámtól, ami nem sokat segített – és sok nő van ezzel így. Az anyáinktól örökölt szégyen és a félelmek végigkísérik a női életterületeket, mert sok mindenről nem beszéltek, nem beszélhettek. És ha valamiről hallgatunk, ott biztosan elakadás van.
Az első szexuális élményem például titkolnom kellett nagymamám előtt, pedig már elmúltam 18, és azóta is csak hosszú kapcsolataim voltak. Neki gyakorlatilag nem volt semmilyen kapcsolata a szexualitással. Hogyan is adhatna ez a generáció tudást, ha nekik sem adatott meg? Nagy felelőssége van az édesanyáknak abban, hogy segítsenek a lányaiknak egészséges kapcsolatot kialakítani a testükkel.
A generációs csend nagyon meghatározó. A női testet évszázadok óta szégyenletesként kezelik, és ez anyákról lányaikra száll. Így nem meglepő, hogy addig szedünk fogamzásgátlót, és elnyomjuk magunktól az élő, termékeny ciklusunkat, amíg valamit kérni nem akarunk a testünktől – például, hogy megfoganjon és gyermeket szüljön. Amennyiben akkor ismerkedünk meg a testünkkel, szerencse kérdése, hogy minden rendben megy-e. Ha nem, akkor hajlamosak vagyunk haragudni rá. A női test központi szerepet, tiszteletet érdemelne, ám a társadalom mindent megtesz azért, hogy ezt elkerüljük.
