Életünk legelső igazi szakítása örök nyomot hagy a lelkünkben. Kitörölhetetlenül ott maradnak a szívünkben az emlékképek: ahogy a boldog pillanatokat egyszer csak beárnyékolták a baljós felhők, ahogy egymásra néztetek, és többé nem azzal a jól ismert, szerelmes tekintettel találtad szembe magad. Ahogy tudatosult benned, hogy valaminek vége szakadt – és bármivel is próbálkozol, ez már visszavonhatatlanul elillant.
A felszín alatt…
Így hát az elkövetkező napokban csak dolgozni mentem be, aztán otthon üldögéltem, mint valami remete. Még a telefonomat sem vettem fel – bár Kittin, a legjobb barátnőmön kívül nem is nagyon hívott fel senki. Ő pedig valószínűleg megérezte, hogy valami nem stimmel, mert se szó, se beszéd beállított egyik délután, és kaptam is tőle egy alapos fejmosást a nem fogadott hívások miatt. Na most, amit Kittiről tudni kell, hogy bár nagyon jó barát, a türelem nem az erőssége, és elég csípős nyelve van – tekintve, hogy ami a szívén, az a száján.
Oké, ezt ne vedd sértésnek, de… Mátéval kábé 2 hónapot jártatok együtt. Ennyi idő alatt ki sem ismerted igazán, tudod egyáltalán, mi a kedvenc színe? Vagy a szülei teljes nevét? Egyáltalán miért visel meg ennyire ez az egész?
És tudod mit? Valójában ezen még el sem gondolkodtam igazán. Mert hát, Kittinek tényleg igaza volt ebben; Mátét feleannyira sem ismertem, mint például őt, és mégis legalább olyan ramatyul érzem magam, mint amikor egy éve Ádámmal szakítottunk. Pedig a két kapcsolatot nem igazán lehet egy lapon említeni. És akkor, kábé egy percnyi gondolkodás után rájöttem…
Talán nem is azért vagyok szomorú, mert hiányozni fog Máté. Talán azért sírok, mert ez az egész dolog azt érezteti velem, hogy ismét elbuktam. Hogy hiába próbáltam a legjobb oldalamat nyújtani, és megtettem minden tőlem telhetőt, még ez is kevés volt. Nem is. Inkább ÉN voltam kevés. Amikor tavaly szétmentünk Ádámmal, eldöntöttem, hogy többé nem fogok ilyen helyzetbe kerülni, és csak olyannak adom a szívem, akiről tudom, hogy vigyázni is fog rá. Hogy nem adom meg senkinek a hatalmat arra, hogy irányítani tudja az érzéseimet. Azt hittem, sokkal erősebb lettem, de talán tévedtem.
Igazad van, tekinthetsz erre az egészre ebből a szemszögből is. Utálhatod magad, lehetsz dühös, és elcseszheted a fél nyaradat arra, hogy ezen őrlődsz a lakásban. Vagy megláthatod benne a jót is. Hogy noha másfél éve összetörte a szíved az a srác, akit életed szerelmének tartottál, mégis sikerült megismerned valakit, aki képes volt feléleszteni az érzéseidet. Hogy noha csalódtál, ez még nem jelenti azt, hogy többé sosem szeretsz majd senkit.
Tudtam, hogy Kittinek igaza van, a szavait hallgatva pedig egyre biztosabb lettem abban, hogy elmehetne akár pszichológusnak is; de azt is tudtam, hogy sajnos a dolog nem történik meg egy csettintésre. Egyesek szerint egy néhány hónapos kapcsolatnál nincs mit siratni, hiszen olyan rövid ideig tartott, hogy mire beleéled magad, már nagyjából vége is van. De valójában egy szakításnál sosem az idő számít; hanem sokkal inkább az érzéseid, a gondolataid, a terveid.
Erre pedig nem létezik néhány perces gyógyír, amitől hirtelen minden szomorúság a semmibe vész, és máris optimizmussal nézel előre. Néha kell egy kicsit sírni. Egy kicsit dühöngeni, hogy le tudd zárni magadban a kapcsolatot. És bár a második, harmadik szakítás érzelmileg nagyon hasonlít az elsőre, egy dologban határozottan különbözik tőle: ezúttal ugyanis tudod, hogy egyszer már sikerült kiheverned egy csalódást. És amire egyszer képes voltál, arra képes vagy másodszor is!