“Az eredményei alapján az autizmus kritériumai teljesülnek, tehát rajta van a spektrumon.” Hónapok óta sejtettük, mire vizsgálatra jelentkeztünk, és majdnem egy évet vártunk a diagnózisra, ami meg így már nem lepett, mégis rögtön kicsordultak tőle a könnyeim.
Amikor a lányom még csak 3 hónapos volt, mozgásfejlesztésre kezdtük hordani, mert egy letapadt izom és egy visszamaradt csecsemőkori reflex miatt nehezen emelte hason fekve a fejét.
A mesébe illő konduktor néni, akinek bölcsességét négy évvel később is emlegetem, akkor mondott valamit, ami azóta is rengetegszer eszembe jut.
Miközben a gyerekemet forgatta-mozgatta-vizsgálgatta, és számomra ismeretlen szakszavakat duruzsolt az izomtónusáról, én a kezdő anyukák minden aggodalmával hallgattam, és csak azt kérdezgettem mindig: “Ez baj?”
Lujzi néni egy idő után azt hiszem, megérezte, hogy a laza izomtónusú kisbabánál már csak az anyukájának van nagyobb szüksége a segítségre. A lányom fejét megsimogatva rám nézett, elmosolyodott, és azt mondta: “Ez nem arról szól, hogy baj vagy nem baj. Ő csak ilyen.”
Rengeteg dolgon segített át ez a mondat, többek között azon is, amikor felmerült bennünk a gyanú, hogy a lányunk sajátosságai talán túlmutatnak azokon a kereteken, amit a legtöbben “normálisnak” gondolnak.
Talán két és fél éves volt, amikor először felmerült bennünk az autizmus gyanúja, és négy éves múlt, mire megkaptuk a diagnózist. Volt időnk tehát megbarátkozni a gondolattal, és abban is biztosak voltunk, hogy nem fogunk miatta máshogyan nézni rá, és természetesen pontosan ugyanolyan rajongással fogjuk szeretni. Mégis úgy éreztem, hogy kiszökik a szobából a levegő, amikor kimondták a diagnózist. A mondatot, ami azzal kezdődik, hogy “A gyerekemet diagnosztizálták…” sosem egyszerű hallani, mondta egy barátom, és igaza volt.
Megnyugvást kellett volna, hogy adjon, hogy nem én rontottam el dolgokat. Hogy nem azért nem tudtunk bizonyos helyzetekkel megbirkózni, mert rossz anya vagyok, vagy mert képtelen vagyok “megnevelni” a gyerekemet, mint ahogyan azt az elmúlt négy évben fájdalmasan sokan és sokszor érzékeltették velem.
Mégis azt kívántam, bárcsak én lennék a hibás. Bárcsak velem lenne valami “baj”, és nem vele lenne valami, ami megnehezíti majd az életét.
„Most már legalább tudjuk, és így jobban képesek leszünk segíteni is neki” – mondta a lányom apja, mikor a szobából kijöttünk, és igaza volt.
Miközben a diagnózis sem váratlanul nem ért, se meg nem lepett, mégis nehéz volt hallani, amikor kimondták, hogy az én gyerekem mindig más lesz, mint a többiek, főleg, hogy tudtam, ez azt is jeleni: másként néznek majd rá mindenütt.
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy bármit mondtak is, bármit írtak is egy zárójelentésre, bármilyen kód kerül is a lányom neve mellé mindenféle online rendszerekben, amikor bezártuk magunk mögött a főorvosi szoba ajtaját, a lányunk ugyanaz a gyerek maradt, aki akkor volt, amikor bementünk. Tökéletes gyerek. A maga minden furcsaságával, különlegességével, kivételes humorával és senki máséhoz nem hasonlítható látásmódjával a lányom minden egyes sejtje és idegszála úgy jó, ahogy van, és semmit nem változtatnék rajta.
Csak azt szeretném, hogy boldog legyen, és megtanulja kezelni a félelmeit és szorongásait, ehhez pedig autistaként speciális segítségre van szüksége.
A diagnózis egy elkerülhetetlen első lépés volt ahhoz, hogy ezt a segítséget meg tudjuk majd adni neki, így összességében szerencsések vagyunk, amiért végül egy olyan szakértői csapathoz kerültünk, akik felismerték a pontos szükségleteit.
Nem volt könnyű hallani, amikor kimondták, hogy a lányomnak autizmus spektrumzavara van. De azt is tudom, hogy ez korántsem a vége semminek. Ez a kezdet, amire szükségünk volt ahhoz, hogy a gyerekünkből egy boldog felnőtt legyen. És semmi más nem számít.