„Megdöbbentem, amikor láttam valakinek a bejegyzését, amiben a válását bejelentő ismerősét kritizálta. Megsértődött, amiért mások szennyesével kellett a közösségi médiában találkoznia. Ő boldog pillanatokról akar olvasni, a szomorúakat pedig privát üzenetbe száműzné” – írja Laura Robinson a The Huffington Post hasábjain. Ő azok közé tartozik, akik nem féltek „szennyest teregetni”…
Segítséget kapsz, amikor nem is várod
„Amikor mindenki előtt megnyíltam, több szeretetet és támogatást kaptam. Az az igazság, hogy az ember nem várhat el mindent az életben.
Hiába olvastam el mindent, amit csak terveztem a válás témakörében, hiába fordultam pszichológushoz és ügyvédhez, és hiába számoltam be róla a főnökömnek…
Még több erőt meríthettem azokban a pillanatokban, amikor nem vártam semmit sem.
Hálaadás napján például hóviharba keveredtem. Ez volt az első nagyobb ünnepem egyedül, és hirtelen magány lett úrrá rajtam.
Aztán egyszer csak jött egy privát üzenet a Facebookon: egy barátom áthívott magához. Végül az ünnep fantasztikusan alakult” – mosolyog Laura.
A Facebook nem „Happybook”
„Nem a Happybookra regisztráltam. Ezen a ponton jelzem, hogy fogalmam sincs, létezik-e egyáltalán ilyen oldal, és félek is rákeresni, mert akár pornószájt is lehet. Mindegy.
Szóval én a Facebookon vagyok, ami egy passzív kommunikációs platform. Közzétehetek bármit, és úgy érezhetem, mintha a nép meghallgatná, elolvasná, satöbbi.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy valaki tényleg megteszi. Betölti viszont azt a funkciót, hogy hallatni akarok valamit.
A válás folyamata a mi-ből én-né válásról szól. Többnyire jól megvagyok egyedül, ám este 9 után azért jólesik a tudat, hogy valaki meghallgat.
Ez a közösségi média szépsége, mellyel sebtapaszként szolgálhatott nekem a talpra állásom idejére” – vallja Laura.
Te mit gondolsz, közzétennél magadról hasonló információt?