A divattal mindig ambivalens viszonyom volt: inspirált, játszani hívott, aztán egyszer csak kizárt, mert a boltokban hirtelen nem találtam semmit, ami tényleg én lettem volna.
Ezt még megértettem. A trendek jönnek-mennek, a fazonok cserélődnek, én meg tudok várni és gond nélkül felveszem az évekkel korábban vásárolt ruháimat is. Arra viszont nem számítottam, hogy egyszer nem a nadrágok és blúzok, hanem az arcok kezdenek el feltűnően hasonlítani egymásra, és hogy a görgetés közben néha az az érzésem támad majd, mintha ugyanaz a nő nézne vissza rám újra és újra.
Az elmúlt években kirajzolódott egy könnyen felismerhető szépségminta szerte a világban: mandulára húzott szem, hangsúlyos arccsont, keskenyített orr, telt, precízen körberajzolt ajak, éles állvonal és katonás rendben álló szemöldök. Olvass még a témában
Ez az arc egy digitálisan finomhangolt változat, amely mindenből a „legjobban teljesítő elemet” emeli ki.
A szűrők évek óta simítják a bőrünket, nagyítják a szemünket, finomítják a vonásainkat és mindezt olyan ártatlannak álcázzák, mintha csak jobb fényt keresnénk az ablaknál egy fotóhoz. Miközben az algoritmus a háttérben teszi a dolgát: azt mutatja, ami bevált, ami kattintást hoz, ami reakciót generál, és ezzel észrevétlenül kijelöli a követendő mintát – mindenki számára.
A közösségi média saját szabályrendszerrel dolgozik
Az a kép számít erősnek, ami egyetlen pillanat alatt megakasztja a hüvelykujj mozgását, avagy azonnal hat. Nem véletlen, hogy ugyanazok a pózok, fejtartások, féloldalas mosolyok és „véletlenül tökéletes” beállítások ismétlődnek előtted és az sem véletlen, hogy idővel elhiszed: csak akkor lehetsz népszerű, ha te is beállsz a sorba. Ráadásul ezt nagyon könnyen meg is teheted, hiszen ami korábban hosszú retusálási folyamat eredménye volt egy magazinban, az ma néhány másodperc alatt elérhető a telefonodon.
Ezzel párhuzamosan egyre többször hallani arról is, hogy a nők már nem egy ismert színésznő vagy énekesnő (retusált) fotóját viszik inspiráció gyanánt az esztétikai konzultációra, hanem a saját, filterezett képüket. Azt a verziót, amelyen „csak kicsit kisimultabbak és arányosabbak”. Mintha nem is lenne ezzel az egésszel semmi gond, mintha olyan lenne a beavatkozás, mint egy „kis frissítés” – majd nézd csak meg, milyen gyakran hirdetnek a szépészeti klinikák hasonló szlogennel!
Mégis ez az a pont, ahol a játék hirtelen komollyá válik
Nem is olyan régen a plasztikai beavatkozás végleges, nagy horderejű döntésnek számított. Ma viszont már azoknak az injekciós kezeléseknek a világában élünk, amelyek fél-egy évre szólnak, viszonylag gyorsak, és gyakran egy ebédszünetbe is beleférnek.
Ajakdúsítás, mimikai ráncok kezelése, állkapocsvonal hangsúlyosabbá tétele vagy az arckontúr karcsúsítása – mindez sokszor nem drámai átalakulásként jelenik meg, hanem „apró igazításként”.
Az online térben külön univerzum épült erre: előtte-utána fotók, felgyorsított, mosolygós kezelési videók, százezres és milliós nézettségek. Ha egyszer megnézel egy ilyet, a rendszer még hetekig adagolja a hasonló tartalmakat, és szinte észrevétlenül normalizálja előtted a beavatkozásokat, így azok egy idő után nem is extrémnek tűnnek, hanem természetes lépésnek, ha „javítani” szeretnél magadon.
Amikor az arcod már projekt lesz
Sokat olvastam a női szépségideálok történetéről, és egy mintázat újra és újra visszaköszön: fájdalom, megfelelési kényszer és önértékelési harc kíséri a külsőnk tökéletesítését. Nem ritkán az életüket kockáztatták a nők, hogy megfeleljenek a kor szépségideáljának – de azzal is rengeteget kockáztattak, ha nem találtak maguknak férjet. A mai helyzetben viszont van valami sajátosan nyugtalanító, hiszen se eleje se vége a megfelelési vágynak. Folyamatosan jelen vagyunk, posztolunk, reagálunk, és közben akarva-akaratlanul figyeljük, mi működik jobban, mi hoz több visszajelzést.
Könnyű belecsúszni abba a gondolkodásba, hogy a saját arcod és tested is egy optimalizálandó felület, ahol az alulteljesítő részek fejlesztésre szorulnak.
Bevallom, nekem sem mindig egyszerű szembenézni a változással. Látom, hogy a bőröm már nem olyan feszes, mint tíz éve, hogy a szemem körül mélyebbek a vonalak, és hogy reggelente több idő kell, mire összeszedem magamat. De közben más módon igyekszem fejlődni és mindenekelőtt próbálok nem háborúzni a saját tükörképemmel. Nehéz szépen öregedni, mert a világ nem tapsol hozzá, de egyre inkább azt érzem, hogy az arcom inkább egy napló, amiből azt tudom kiolvasni, hogy a szarkalábaim túlnyomó többsége a sok nevetés nyomán született.
Bár az állandósult filterhasználatnak szívesen hadat üzennék, nem vagyok a beavatkozások ellen. Nem lehet elvitatni, hogy sokaknak egy jól megválasztott kezelés valódi önbizalmat adhat.
Szóval a vádiratom az egyenarcok ellen nem konkrét személyeknek szól, hanem egy szemléletnek.
Annak az iránynak, amely szerint a szépség mérhető, optimalizálható és sablon szerint újratervezhető. Ha hagyjuk, hogy kizárólag ez a logika rajzolja át az arcunkat, akkor lassan eltűnik az a sokféleség, ami miatt egyáltalán érdemes egymásra néznünk.
