Gondolom, neked is ismerős az az esti jelenet, amikor a harmadik „menj már el fogat mosni légy szíves” után azon tűnődsz, vajon nem romlott-e el hirtelen a gyereked hallása. Miközben szülőként néha úgy érezzük, falra hányt borsó minden szavunk, a valóság az, hogy a kicsik antennái folyamatosan pásztázzák a környezetüket. Csak éppen nem a mi unalmas instrukcióinkra vannak ráhangolódva, hanem minden egyébre – főleg arra, ami nem nekik szól.
Amikor a suttogás hangosabb az üvöltésnél
Többször is megesik, hogy a lelki békém érdekében erősen elgondolkodom azon, hogy érdemes-e egyáltalán kinyitnom a számat, vagy jobban teszem, ha már a konfliktus előtt veszek egy mély lélegzetet és visszavonulok. Ennek legfőbb oka, hogy esténként a rutinfeladatok – a tusolástól kezdve a vacsoráig és az ágyba bújásig – úgy zajlanak le, mintha minden egyes nap egy teljesen új, ismeretlen protokollal ismertetném meg a családot. Hiába mondom el ötször, higgadtan, majd nyomatékosan, végül pedig már ordítva, a válaszreakció gyakran csak egy üveges tekintet vagy egy sértődött pillantás – kiskamaszkorban bónuszként egy flegma beszólás. Ilyenkor időről időre felmerül bennem, hogy a gyermekem egyszerűen képtelen a figyelemre. Vagy csak szelektív a hallása?
Aztán leszáll az éj, és mi nagy nyugodtan diskurálunk az apukájával a kanapén, amikor hirtelen megjelenik a gyermek a semmiből, és olyan tűpontos kérdéseket tesz fel a sztori közepén, mintha egész idáig ott ült volna mellettünk. Innentől kezdve persze egyértelmű, hogy nem a hallásával van baj, sőt, ő a világ egyik legjobb megfigyelője, csak éppen a „tiltott” információk sokkal jobban csúsznak neki, mint a vacsora feletti intelmek. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
