Ismerős az az érzés, amikor egy fárasztó nap után végre lerogysz a kanapéra, görgetni kezded a hírfolyamodat, és hirtelen szembejön veled az a bizonyos nő? Tudod, akinek annyira irritál a stílusa…
Mégis ott maradsz az oldalán. Végignézed a sztorijait, beleolvasol a kommentekbe, sőt, talán még a legjobb barátnődnek is átküldöd, hogy „ezt nézd meg, már megint mit csinál”. Ezt a jelenséget a pszichológia hate-followingnak, vagyis gyűlöletkövetésnek hívja. Bár a „gyűlölet” sok esetben talán túl erős kifejezés – én inkább egyfajta kényszeres, negatív kíváncsiságnak nevezném –, a hatása attól még romboló.
Miért tesszük ezt magunkkal, és miért teszik ezt velünk mások?
Nőként a mindennapjaink tele vannak elvárásokkal és olyan kort élünk, amiben a közösségi média már rég nem a kapcsolattartásról szól. Az online tér egyfajta digitális kirakat lett, ahol önkéntelenül is másokhoz kezdjük mérni magunkat. A gyűlöletkövetés valójában egy furcsa, kifordított megküzdési mechanizmus. Olvass még a témában
Amikor valakit azért figyelünk, hogy hibát találjunk az életében, titokban a saját bizonytalanságainkat próbáljuk kompenzálni.
Ha látjuk, hogy az „ellenszenves” ismerősünk is küzd valamivel, vagy szerintünk ízléstelen és rossz, amit csinál, az egy pillanatra azt az illúziót kelti, hogy mi értékelhetőbbek, erősebbek, stabilabbak vagyunk.
De a „katartikus” érzés sajnos hamis. A kutatások szerint ez a fajta passzív, negatív tartalomfogyasztás alattomosan növeli a stressz-szintünket és rontja az önértékelésünket. Minél több energiát fektetünk valakinek az elemzésébe, akit nem is kedvelünk, annál kevesebb lehetőségünk és időnk marad arra, ami valóban boldoggá tenne minket.
Amikor a figyelem gyanakvásból fakad: a „barátnő-effektus”
Megtapasztaltam azt is, milyen, amikor mi válunk célponttá (és nem mindig az irigység miatt). Többször is előfordult velem, hogy foglalt férfiak kezdték el „csapni a szelet” a közösségi térben. Számomra nem volt azonnal egyértelmű, hogy mi a céljuk, és részemről nem is volt rendszeres az üzenetváltás, mégis éreztem, hogy próbálják állandóan fenntartani a „kapcsolatot”.
A legjobb, gyerekkori férfi barátom világosított fel a témát illetően: teljesen mindegy, mit írok vissza, maga a reakció már önmagában „felhívás a keringőre”. Én persze naivan nem így gondoltam, de azóta teszteltem, és valóban: az egyetlen dolog, ami működik az ilyen kéretlen közeledéseknél, a teljes ignorálás.
A legérdekesebb viszont az volt, hogy ezekkel a megkeresésekkel szinte egy időben megjelentek a „leskelődők” is: a férfiak barátnői néhány héten belül bejelöltek.
Gyanútlanul elfogadtam őket, hiszen nem volt titkolnivalóm, a saját párkapcsolatomban is elmeséltem ezeket a „megkereséseket”. Az egyik ilyen eset azonban annyira tanulságos volt, hogy azóta még szigorúbb lettem azzal, kinek a jelölését fogadom el és kinek írok vissza. A barátnő ahelyett, hogy a saját párjával tisztázta volna a helyzetet, úgy gondolta, jó ötlet nekem és a kislányom apukájának írogatni – mi meg közösen tiltottunk mindenkit, mert eszünk ágában sem volt részt venni egy idegen pár játszmájában.
Egy másik alkalommal pedig azt vettem észre, hogy a barátnő (bár csak köszönőviszonyban voltunk) az elsők között csekkolt minden sztorit, amit kitettem. Sajnálni kezdtem, mert a fülembe jutott, hogy a párja mennyi mindenkinél bepróbálkozott és szinte láttam magam előtt, milyen kétségbeesett lehet. Végül egy nagy hírfolyam-takarítás során mindkettőjüktől megváltam. Azóta csend van és béke.
Én is megjártam már a barikád mindkét oldalát
Voltam már „leskelődő”, és megéltem, milyen az, ha olyanok figyelnek, akikről biztosan tudtam, hogy nem kedvelnek. Amikor először rajtakaptam magam azon, hogy valaki miatt rendszeresen bosszankodom, megálltam és megkérdeztem: „Miért idegesít ennyire?” Hiszem, hogy aki zavar, azzal általában „dolgunk van” – vagy legalábbis azzal, amit képvisel, hiszen az irritáció mögött gyakran megoldatlan belső konfliktusok állnak.
Az én hate-following-om során nem valami drámai titok derült ki, csupán az, hogy az értékrendünk az évek alatt teljesen ellentétes irányba változott. Amikor megismertük egymást, még megvolt a közös nevező, de azóta mindketten nagyon mások lettünk. Nekem a saját szemszögem az elfogadható, neki pedig a sajátja – és ez a felismerés felszabadítóan hatott rám. Miután ezt kimondtam magamnak, már egyáltalán nem volt fájó megnyomni a kikövetés gombot.
Máskor viszont a technika (vagy a sors?) segített pontot tenni a kapcsolódás végére. Egyszer valakit csak némítani akartam, hogy ne jöjjön szembe minden posztja, de véletlenül töröltem az ismerőseim közül Instagramon. Ő továbbra is láthatta az én dolgaimat, de én őt már nem. Úgy éreztem, ennyi idő után furcsa lenne újra bejelölni, így inkább annyiban hagytam az egészet. Érdekes volt látni, hogy milyen gyorsan leiratkozott rólam, holott az én félresikerült kattintásomról egész biztos, hogy nem kapott értesítést. Hogy a közös ismerősünk súgott-e neki, akinek elmeséltem a bakimat, vagy egyszerűen ő is úgy érezte, hogy „elég volt belőlem”, az örökre rejtély marad. De a lényeg ugyanaz: alighanem mindketten fellélegeztünk.
A nap végén le kell vonnunk a konzekvenciát: a figyelmünk ma már a legdrágább fizetőeszközünk, és amíg mi bosszankodunk, mások a pótolhatatlan időnkből profitálnak. Te tényleg olyanokra akarod költeni ezt a drága valutát, akikkel amúgy szóba sem állnál a valóságban?
