Én nem azt mondom, hogy egy kisgyerek érkezése nem változtat meg mindent a családban. De azért azok a rémtörténetek, amiket hallottunk, többnyire legendának bizonyultak.
Onnantól kezdve, hogy elkezdtük a baráti, ismerősi körünkben is megosztani a hírt, hogy babát várunk, tízből 9-szer egy kéjes vigyor volt a reakció, meg valami olyan mondat, hogy „na akkor vége az alvásnak!”, vagy „jó is, hogy találkozunk, mert akkor most egy darabig nem fogunk”. Pedig nem azt jelentettük be, hogy a szibériai Blagovescsenszkbe költözünk, csak hogy eggyel többen leszünk. Jó ideig még extra székre sem lett volna szükségünk emiatt, szóval nem értettük igazán a károgást.
Illúzióink persze nem voltak, tudtuk, hogy gyereket nevelni nem éppen az a laza másodállás. Bár így is azt mondom, hogy a felelősséget, az aggódást és persze a boldogságot úgy igazán még nem is ismertük, amíg először kezünkbe nem vettük a lányunkat, azért örömmel jelentem, az epés megjegyzéseket többnyire sikerült cáfolnunk. Azokat például, hogy:
1/3. „Na, akkor vége a barátságoknak!”
Én azt nem mondom, hogy a szintén kisgyerekes barátnőimmel olyan egyszerű leszervezni egy találkozót, mint korábban volt. És igen, való igaz, hogy a randevúkat kódolva egyeztetjük, mert ha elhangzik az, hogy „akkor szerdán találkozunk”, kedd estére borítékolhatóan beteg lesz valamelyik gyerek. Ennek ellenére az igazán fontos barátságok megmaradtak, sőt. Azok a barátaim, akár gyerekesek, akár nem, akik időt és energiát fektetnek abba, hogy a lányom is ismerje őket, hogy az ő életének is részei legyenek, hozzám is sokkal közelebb kerültek.
És mondok egy durvát: még a hagyományos éves barátnős nyaralásunkról sem mondtunk le!
Igaz, hogy ma már nem három csitri issza a rozét a nyaraló teraszán, és a helyi kiskocsmák felkeresése helyett a helyi játszótérre visz minden nap az utunk. De azért két homokvár megépítése között így is tudunk beszélgetni. És este, miután minden gyerek elaludt, még egy rozét is kibontunk…
2/3. „Vége van a romantikának!”
Ha a romantika gyertyafényes vacsorát jelent lágy zenével és rózsaszirmokkal az asztal körül, hát ahelyett tényleg hármasban elfogyasztott, a gyerekkel is kompatibilis étel tálalása van, a háttérben Gryllus Vilmossal. Rózsa helyett pedig édesburgonya darabok az asztal körül. És igen, a kettesben töltött idő – hacsak nem vesszük az estéket, amikor általában már mindkettőnknek a nyála folyik a fáradtságtól -, tényleg lényegesen kevesebb lett.
Amikor úgy döntöttünk, hogy gyerekünk lesz, nem csak egy cuki pofit szerettünk volna a családi fotókra, hanem egy jófej kicsi embert, akivel tényleg időt is akarunk tölteni.
Semmit, de semmit nem tudok elképzelni, ami romantikusabb lenne annál, mint látni a férjemet, ahogy a karjában tartva a lányunkat a fák leveleit mutogatja neki. Vagy mikor bábozik a kanapé mögül a plüss kacsával, vagy szemrebbenés nélkül, ámde aggódó tekintettel törli fel a visszahányt paradicsomos tésztát. Én még egy férfiba sem voltam ennél jobban szerelmes.
3/3. „Akkor egy darabig most nem utaztok sehová!”
Tekintve, hogy az összes nagyszülő kétszáz kilométerre lakik, egyik fele tőlünk északra, a másik meg tőlünk keletre, szerintem a másfél éves lányukban több már a kilométer, mint egy kiszolgált Trabantban. Tény, hogy az utazások némivel több előkészületet és szervezést igényelnek.
Az is igaz, hogy mire elpakoltuk a gyerek összes holmiját a két bőröndbe, komoly fejtörés, hogy a magunk váltás fehérneműjét meg fogkeféjét hova szorítsuk be.
Ennek ellenére voltunk már családilag wellnessezni, nyaraltunk a Balatonnál, mentünk kirándulni és olyan helyeket fedeztünk fel a saját városunkban is, ahol soha korábban nem jártunk. Úgyhogy én inkább úgy fogalmaznék, ha valamit, akkor egy helyben ülni nem fogunk a gyerekkel. Nagyon maximum addig, amíg az egérkés mesekönyv utolsó lapjáig érünk, mert utána menni kell. Elvégre annyi a látnivaló a világban!