Az egyik legfontosabb dolog, amit az anyukámtól valaha tanultam

Írta: ,

„Szeretném kékre festeni a hajamat.” Még mindig érzem azt a jól eső bizsergést a gyomromban, amit akkor éreztem, amikor a fenti mondatot, mindenféle felvezetés nélkül az anyukámra eresztettem, 15 évesen. Arra persze nem számítottam, hogy a végén én leszek az, aki meglepődik. (x)

Anyu kézben tartja a helyzetet

Szabad vagyok, felnőtt vagyok, jogom van keresni a saját utamat, megmutatni, hogy mi tetszik nekem, rendelkezni a külsőm fölött – ha nem is tudatosan megfogalmazva, de mégis ezek az érzések kavarogtak bennem. Ha pedig jobban belegondolok, a „felnőtt vagyok” részt leszámítva tulajdonképpen, hellyel-közzel igazam is volt. De legalábbis semmi olyat nem gondoltam, amit egy egészséges kamasz gyerek ne gondolna. A lázadás megkezdődött: az eminens, mindig pontos, minden iskolai szorgalmi feladatot elvégző nyurga kislány egyik napról a másikra ott állt az anyukája szobájában, és bejelentette, hogy kék hajat akar. Kamasz lett.

Anyukám éppen egy könyvet olvasott, emlékszem, ahogy az arcát felemelve a tekintetét egy pillanatig még az oldalon tartotta, hogy befejezze a mondatot, mintha az általam kezdeményezett beszélgetésnek nem lenne nagyobb súlya, mint teszem azt, hogy milyen teát iszik, aztán rám nézett, és rezignáltam annyit kérdezett:

– Sötét vagy világoskékre?

Majd legnagyobb döbbenetemre még gyorsan hozzátette: „szerintem a világoskék jobban illene a te arcodhoz”. Így lett világoskék a hajam 15 évesen, és így tanultam meg egy életre, hogy ha az ember enged egy kicsit, azzal néha sokkal többet nyer, mintha köti az ebet a karóhoz.

Életre szóló lecke

Be kell látnom, a teljes lelki nyugalom a hajfestési hóbortra anyukám részéről nagyon okos húzás volt: igaz, hogy néhány hétig kék volt a hajam – az ilyen extrém színek gyorsan kopnak – de lázadozásaim ezzel véget is értek, legalábbis semmi kiugró dolgot nem követtem el többé. Elvégre, ha nem idegesíti az ember szüleit, mi értelme van az egésznek? A higgadt hozzáállás azonban másban is segített: megértettem, hogy anyukám nem tekint már rám kisgyerekként, hogy hagyja, hogy bizonyos döntéseket egyedül hozzak meg, és hogy ha valamit szeretnék, még ha az olyasmi is, amitől azt gondolom, hogy égnek fog állni a haja, nyugodtan odaállhatok elé, és elmondhatom neki a dolgot. Nem lesz prédikáció, nem lesz „pedigolyanaranyoskisgyerekvoltál”, nem lesz „hülyevagylányom”. Azaz nem kell titokban, a háta mögött cselekednem. Megbízhatok benne, mert partnerként tekint rám. Biztos vagyok benne, hogy ahány kamasz, annyi féle megoldás, de anyukám jól ráérzett, hogy nálam ez fog működni.

Ami azt illeti, a lecke nem csak a kamaszéveimen segített át bennünket különösebb döccenők nélkül – jó, persze, hogy én is csaptam be néhány ajtót, és naná, hogy volt konfliktusom abból, hogy majd kiestem a padból, ha azért jelentkeztem, hogy tájékoztassam az osztályfőnökömet, hogy nem értek egyet vele valamiben. De komolyabb balhéba sosem kerültem.

Ez a bizonyos, azóta sokat emlegetett lecke, amit teljes mélységében csak felnőttként fejtettem meg, más területeken is sokat segített. Megtanított ugyanis, hogy ha nem próbálom minden áron ráerőltetni másokra a saját akaratomat, ha elfogadom, hogy maguk hoznak olyan döntéseket, amikért aztán maguk vállalnak felelősséget, akkor sokkal könnyebb az emberekkel.

Nem azért, mert kevesebb a nézeteltérés, vagy mert elhallgatom a véleményemet – ez utóbbira való képességet a mai napig nem sikerült elsajátítanom – hanem mert ha mások nem érzik veszélyeztetve általam a szabadságukat, nem érzik úgy, hogy harcolniuk kell azért, hogy azok lehessenek, akik, akkor az együttműködésre is sokkal hajlamosabbak. Munkában, magánéletben, vitás helyzetekben, mindig jól jön ez a tanulság. Úgyhogy köszi, anyu! A tudást, és a kék hajfestéket is!