A kutyákkal való kapcsolatom egészen hároméves koromig nyúlik vissza: a mai napig tisztán emlékszem arra a délutánra, amikor édesapám hazahozta az első kutyánkat.
Kevés emlékem maradt abból az időszakból, de az, ahogyan szinte őrjöngve ugrottam le a kerítésről, miközben azt ordítottam, hogy „Apa kiskutyát hozott!”, kitörölhetetlen. Olyan földöntúli boldogság járt át akkor, amit még most, felnőttként is szinte fizikálisan érzek a testemben. Apa lerakta a falatnyi skótjuhászt a fűbe, aki úgy belelapult a zöldbe, mintha eggyé akarna válni a földdel, miközben óvatosan megcsóválta a kis farkát, aminek a végén ott világított egy hófehér szőrbojtocska.
Ezzel a pillanattal egy csaknem tizenöt évre szóló, mély barátság vette kezdetét. Szó szerint mellette nőttem fel, a viharosabb gyermek- és kamaszkori éveim alatt sokszor ő volt a legjobb, sőt, gyakran az egyetlen igaz barátom. Az elvesztése után hiába is voltam már majdnem nagykorú, olyan mély gyászba estem, hogy még hosszú hónapokkal később is sírva aludtam el, és megfogadtam: soha többé nem akarok kutyát, mert ezt a mindent felemésztő veszteséget képtelen lennék újra átélni. Olvass még a témában
Ezt hozza 2026. augusztus 10. a numerológia szerint: tiszta lap és bátor lépések
Ezt hozza 2026. szeptember 1. a numerológia szerint: befelé forduló energiák
„Anyósom kiakadt, hogy már nincs hatalma a férjem felett” – amikor a férfi határt húz az anyjával kapcsolatban
„Akkoriban nem éreztem, hogy kihasznál” – a majdnem-kapcsolatok keserű igazságai
A félelem utat engedett a legszebb közös éveknek
Az idő múlt, felnőttem, és egy komoly kapcsolatban találtam magam, ahol idővel felmerült az igény egy négylábúra – igaz, ez az igény nem belőlem, hanem a páromból fakadt. Egyfajta „gyerekpróbának” tekintettük ezt a lépést.
Úgy gondoltuk, ha egy kutyával elbírunk, akkor lassan jöhet majd a baba is.
Sokáig ellenálltam, rettegtem a múltbéli fájdalom megismétlődésétől, de a páromnak, aki később „nemcsak” a férjem lett, hanem a lányom apukája is, még sosem volt kutyája, így végül engedtem a vágyának.
Ma már tudom, milyen hihetetlenül jól tettem, hogy félreraktam a félelmeimet. Ha visszagondolok azokra az évekre, amikor hármasban, majd később négyesben utaztunk, vagy azokra a pillanatokra, amikor a kislányunk és a kutyánk egymással versenyezve, szabadon futottak előttünk az erdőben, életem legszebb, legtisztább emlékei elevenednek meg.
Felnőttként, sokkal érettebb és tudatosabb szeretettel neveltük őt, és sosem gondoltam volna, hogy lehetséges ilyen szintű, szinte telepatikus szimbiózisban élni egy állattal. Biztos vagyok benne, hogy ennyire mély lélek-összekapcsolódás csak egyszer adatik meg az életben, és az is csak a szerencsés kiváltságosoknak jár.
Sajnos azonban, mindazok ellenére, hogy végtelenül körültekintően választottuk ki őt, maximálisan figyeltünk az egészségére, és megkapott mindent, amit fizikálisan, lelkileg és anyagilag csak megadhattunk neki, túl korán kellett búcsúznunk egymástól.
A hirtelen jött veszteségbe a teljes családunk belerokkant
Én magam szó szerint, fizikálisan is megsínylettem a gyászt. Mire párat pislogtam, a sürgősségin találtam magam, megműtöttek és két hónapot kénytelen voltam vízszintesen tölteni, amit még csaknem fél évig tartó rehabilitáció követett.
Most, hogy lassan közelít a búcsú évfordulója, egyre erősebben törnek rám (ránk) az emlékek – bár az igazság az, hogy egyetlen nap sem múlik el úgy, hogy ne járna a fejünkben és a szívünkben az a bizonyos égető, fájdalmasan mardosó hiány.
Ugyanakkor az idő múlásával valami megváltozott bennünk. Még mindig erősen érezzük a „kutya-energia” hiányát a házban, de továbbra is örömmel és szeretettel tudunk megsimogatni más kutyákat. Korábban azt hittem, biztosan belepusztulok majd, ha meglátok egy ugyanolyan fajtájú kutyát, mint a miénk volt, de nem így történt. Nincs bennem irigység.
Sokat beszélgettünk, sírtunk együtt és a gyászfolyamatunk során felismertük, hogy még a rá megszólalásig hasonlító fajtársak is teljesen mások. Belőle nincs és nem is lehet több a világon, és ezt a megismételhetetlenséget valahogy sikerült tudomásul vennünk, bár gyanítom, elfogadni sosem fogjuk igazán.
Talán éppen ezért már rengeteg kifogásunk van arra, miért ne legyen újra kutyánk. Azt mondogatjuk magunknak, hogy úgysem tudnánk ugyanúgy szeretni, hogy csak pótlék lenne, vagy, hogy a jelenlegi életritmusunk mellett most egyszerűen nem alkalmas az időpont.
De igazán alkalmas pillanat sosem lesz
Egy kutya élete hosszú évekre szól, és ez alatt az idő alatt egészen biztosan adódnak majd olyan nehezebb időszakok, költözések, utazások vagy sűrűbb hétköznapok, amikor segítségre, szívességekre szorulunk másoktól. Szóval ezek az érvek leginkább jól bebiztosított kifogások.
A valóság az, hogy a lelkünk egyszerűen nem áll készen a nyitásra, és olykor magam sem tudom, készen áll-e majd valaha. A férjemmel mostanában azt beszéljük, hogy „talán majd ha nyugdíjasok leszünk”, akkor jön el a mi időnk, és egyelőre más jellegű családi élményekkel próbáljuk meg betölteni azt az űrt, amiről legbelül mindketten pontosan tudjuk, hogy valójában betölthetetlen.
Bár az észérvek fontosak, a szeretetet nem lehet mérlegre tenni.
Ma még elképzelhetetlen, hogy újra kinyissuk a szívünket egy újabb négylábúnak – sőt, az is lehet, hogy ez már soha nem történik meg, és mostantól teljesen másfajta, távolságtartóbb szeretettel kapcsolódunk a kutyákhoz. A sors úgyis pontosan tudni fogja, hogy van-e még dolgunk egymással, vagy a hiány véglegesen átalakul egy csendes, csodálatos emlékké.
🌌KisokosÁlomfejtésálmoskönyv A-tól Z-ig→A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
