A kutyákkal való kapcsolatom egészen hároméves koromig nyúlik vissza: a mai napig tisztán emlékszem arra a délutánra, amikor édesapám hazahozta az első kutyánkat.
Kevés emlékem maradt abból az időszakból, de az, ahogyan szinte őrjöngve ugrottam le a kerítésről, miközben azt ordítottam, hogy „Apa kiskutyát hozott!”, kitörölhetetlen. Olyan földöntúli boldogság járt át akkor, amit még most, felnőttként is szinte fizikálisan érzek a testemben. Apa lerakta a falatnyi skótjuhászt a fűbe, aki úgy belelapult a zöldbe, mintha eggyé akarna válni a földdel, miközben óvatosan megcsóválta a kis farkát, aminek a végén ott világított egy hófehér szőrbojtocska.
Ezzel a pillanattal egy csaknem tizenöt évre szóló, mély barátság vette kezdetét. Szó szerint mellette nőttem fel, a viharosabb gyermek- és kamaszkori éveim alatt sokszor ő volt a legjobb, sőt, gyakran az egyetlen igaz barátom. Az elvesztése után hiába is voltam már majdnem nagykorú, olyan mély gyászba estem, hogy még hosszú hónapokkal később is sírva aludtam el, és megfogadtam: soha többé nem akarok kutyát, mert ezt a mindent felemésztő veszteséget képtelen lennék újra átélni. Olvass még a témában
Miért tör rád ősszel a szorongás, amikor azt hitted, már feldolgoztad? Az évforduló-effektus évekkel később is kísérthet
„Sokkolt, amikor a lányom azt mondta, nem volt boldog gyerekkora” – szülőként akkor is meg kell hallgatnod, ha te másként emlékszel
„A nőknél bűntudat és sírás, a férfiaknál düh és alkoholizmus” – Hogyan mutatkozik meg a depresszió a két nemnél
Beköltöztem az új lakásomba, és az első éjszaka óta tudom, hogy nem vagyok ott egyedül
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
