Sokáig éltem egy láthatatlan, de annál szorosabb kötelezettség-hálóban. Nem volt senki, aki kényszerített volna, magamtól vállaltam el mindent. A pluszfeladatokat a munkahelyemen, a barátnőim lelki támogatását éjfélkor, a családi logisztikát, a szívességeket, a nem is olyan kis dolgokat, amiket úgy éreztem, csak én tudok megcsinálni. Mondhatni mindig igent mondtam.
Hogy miért? Mert segíteni jó. Mert nem akartam csalódást okozni. Mert azt hittem, hogy attól vagyok értékes, ha mindenkinek tudok adni magamból egy darabot, akár az utolsó erőmből is. Aztán egy nap – teljesen kimerülve, szorongva, fizikai tünetekkel – rájöttem, hogy már egyáltalán nem olyan vagyok, mint régen, és éreztem, hogy itt az ideje változtatnom.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
