Sokáig éltem egy láthatatlan, de annál szorosabb kötelezettség-hálóban. Nem volt senki, aki kényszerített volna, magamtól vállaltam el mindent. A pluszfeladatokat a munkahelyemen, a barátnőim lelki támogatását éjfélkor, a családi logisztikát, a szívességeket, a nem is olyan kis dolgokat, amiket úgy éreztem, csak én tudok megcsinálni. Mondhatni mindig igent mondtam.
Hogy miért? Mert segíteni jó. Mert nem akartam csalódást okozni. Mert azt hittem, hogy attól vagyok értékes, ha mindenkinek tudok adni magamból egy darabot, akár az utolsó erőmből is. Aztán egy nap – teljesen kimerülve, szorongva, fizikai tünetekkel – rájöttem, hogy már egyáltalán nem olyan vagyok, mint régen, és éreztem, hogy itt az ideje változtatnom.
Láthatatlan elvárások, amelyeket mi magunk hurcolunk
A legmegtévesztőbb elvárások azok, amiket belülről érzünk, nem kívülről kapunk. Senki nem mondta, hogy akkor vagyok „elég jó”, ha mindig mosolygok, ha mindig mindenre van időm, ha sosem vagyok fáradt. De én valahol mégis ezt hittem. Olvass még a témában
Sok nő ismeri ezt a helyzetet. Empatikusak vagyunk, figyelünk másokra, érzékenyen reagálunk, és ez jó. Csak közben valahogy nem mindig érezzük azt, hogy ezek a jó tulajdonságok is határt igényelnek. Hogy a szeretet és a törődés nem kell, hogy önfeladással járjon.
Amikor elkezdtem önreflexíven figyelni magamra, rájöttem: nem a világ vár el tőlem mindent. Én vagyok az, aki nem tudom, hogyan ne vállaljak túl sokat.
