Véleménycikk: Schuszter Borka
Vannak pillanatok, amikből az ember nem képzeli el a másodikat. Például a lánykérést. Bízunk benne, hogy az első után nem lehet majd másik, mert azt a sírig kitartó szerelem követi. Aztán, ha a valóság másképpen alakul, talán éppen emiatt nem tudjuk elképzelni, hogy valaha újra hinni tudunk még a szerelemben. Én is így voltam vele. De a dolgok lassan megváltoztak.
Az első házasságom felbomlása után megvolt a gyászfolyamat. Az a szakasz, amikor újra és újra végiggondolod, hol csúszott félre, mit lehetett volna másképp csinálni. Hogyan hihettél valamiben, amiben most már nem hiszel, és ha újra hiszel majd valamiben, honnan fogod tudni, hogy ezt most valóban elhiheted?
Én is átmentem azon a ponton, amikor azt gondoltam, hogy a „sírig tartó szerelem” talán csak egy szép, de naiv elképzelés. De nem maradtam itt. Olvass még a témában
„Mi az életed legnagyobb bukása?” Ez a 25 kérdés terápiakánt hat a párkapcsolatodra
Félrelépők, hogyan kezdődött és végződött az affér?
„Abban a pillanatban számomra a legszebb nő a Földön” – Férfiak arról, hogy figyelik-e a női testet az ágyban
Így befolyásolhatja A Bridgerton család a párkapcsolati elvárásaidat, és talán észre sem veszed
Idővel – nem egyik napról a másikra, és nem is látványosan – visszaszivárgott valami az életembe. Egyfajta óvatos optimizmus. Nem az a vak, mindent elsöprő hit, hanem egy csendesebb, megfontoltabb bizalom. És most, a jelenlegi párkapcsolatomban már újra el tudom képzelni, hogy egymás mellett öregszünk meg. Sőt, talán mondhatom, hogy erősebben hiszek ebben, mint valaha.
Újabban – egyelőre csak tapogatózva, óvatosan, jövőbeli terveink között, de – a házasság is szóba kerül köztünk.
Érdekes érzés ez. Mert közben ott van bennem, hogy már volt egy „első”. Egy első lánykérés, egy első esküvő, egy első ígéret. És mégis, ha nem is ugyanazzal, de ugyanolyan ábrándos romantikával tudok gondolni arra, hogy milyen lenne újra átélni ezt. Akkor is, ha már nem ugyanaz az ember vagyok, aki akkor voltam.
Régebben sokkal nagyobb hangsúlyt kapott bennem a forma. Hogy hogyan történik majd a lánykérés, milyen gyűrűvel, milyen körülmények között. Ma már ezek meglepően háttérbe szorultak. Nem mondom, hogy nem csillan fel a szemem egy szép gyűrű láttán – szeretek öltözködni, figyelek a részletekre, és tudom, hogy ez lesz az az ékszer, amit minden nap viselek majd. De abban is biztos vagyok, hogy a gyűrűmet attól látom majd tökéletesnek, amit jelent.
Ha elképzelem a „tökéletes” lánykérést, az biztosan nem egy nagy, látványos jelenet. Nem egy zsúfolt étteremben, nem egy gondosan megkomponált, másoknak is szóló pillanatban történik. Inkább valahol eldugottan, kettesben.
Egy erdei faházikós hétvégén, ahol reggel madárcsicsergésre ébredünk, és nincs más dolgunk, mint együtt lenni. Vagy egy természetközeli fesztiválon, ahol senkit nem ismerünk, és egy kicsit kiléphetünk a saját életünkből. Egy olyan helyen, ahol van tér arra, hogy ne csak megtörténjen valami, hanem át is tudjuk élni.
És ami talán még fontosabb: nem egyetlen kérdésként képzelem el
Nem azt várom, hogy a párom letérdel, felteszi a kérdést, én pedig igent mondok, és ezzel le is zárul a jelenet. Sokkal inkább egy beszélgetésként képzelem el a második lánykérésemet. Egy olyan pillanatként, ahol kimondjuk, hogy mit jelent ez nekünk. Hogy mit tanultunk eddig. Hogy mit remélünk. És azt is, hogy mit tudunk – és mit nem tudunk – megígérni egymásnak.
Mert ma már pontosan tudom, hogy az ígéretek nem attól lesznek erősek, hogy szépek, hanem attól, hogy őszinték.
Azt is el tudom képzelni, hogy az örömhírt nem azonnal osztanánk meg a világgal. Hogy megtartanánk magunknak egy-két napig. Kiélveznénk azt a furcsa, lebegő állapotot, amikor még csak a miénk. Amikor nem kell magyarázni, nem kell posztolni, nem kell reagálni mások reakcióira.
Csak lenni benne.
Talán ez az, ami a leginkább megváltozott bennem: már nem a tökéletes pillanatot keresem, hanem az igazat. Nem azt, ami kívülről szép, hanem azt, ami belülről működik.
És ha egyszer eljutunk oda, hogy ez a beszélgetés valóban megtörténik, akkor nem az lesz a legfontosabb, hogy hogyan hangzik el a kérdés. Hanem az, hogy tudom: most már érteni fogom, mit jelent rá igent mondani.
