Ha nem látod… annak is oka van
Talán a legmeghökkentőbb élményem az volt, amikor egyszerűen „kicsekkoltam” az egyik állítás során: egy fogantatástól induló történetnél a hatodik hónap környékén elaludtam. Nem mintha unatkoztam volna és nem arról volt szó, hogy érezhetően leült, „elfáradt” a tér, ami sokszor megesik, és lehúzó hatással van mindenkire. Egyszerűen megszűntem jelen lenni és a „szülésre” riadtam fel. Hogy ez mit jelentett, máig nem tudom biztosan. Amennyire a szakirodalomban megtaláltam, két opció van: az egyik, hogy még nem álltam készen arra, hogy ezzel a szakaszával foglalkozzam az életemnek. A másik pedig, hogy így dolgozott a traumámon a tudatalattim. Arra mindenesetre nagyon jó volt ez az állítás, hogy megerősítse bennem: amit nem szabad látnunk, azt nem is fogjuk látni.
Ezt nyomatékosította egy másik alkalom is, amikor egy súlyosan bántalmazott nő szerepébe kerültem. Az ember velejéig hatolt a borzalom, de még én, mint szereplő sem tudtam pontosan elmondani, mi történik velem. A terapeuta ugyancsak megpróbált „beavatkozni”, de végül ő is arra jutott, hogy ez annyira szörnyű, hogy valószínűleg a tér véd minket és nem enged többet láttatni, mint amennyit fel bírunk dolgozni.
