A világ leghíresebb szerzőinek némelyike olyan kéziratokat is írt, amelyeket évszázadokon keresztül soha nem adtak ki. De vajon miért?
A skót művész, Katie Paterson 2014 óta minden évben – norvég kollégájával, Anne Beate Hovinddal és egy megbízotti csoporttal együtt – felkért egy prominens írót, hogy nyújtson be kéziratot, és a csapat tagjai így is fognak tenni egészen 2113-ig.
Majd egy évszázaddal az után, hogy a projekt elkezdődött, minden írás megjelenik majd – addig azonban senki nem olvashatja el őket.
Margaret Atwood volt az első szerző
Minden Margaret Atwooddal kezdődött, aki egy Scribbler Moon című történetet írt, és azóta a könyvtár a világ minden tájáról kért pályaműveket. Mára pedig David Mitchell angol regényíró, Sjón izlandi költő, a török Elif Shafak és Han Kang műveivel gazdagodott a gyűjtemény, a dél-koreai és a vietnami-amerikai költő, Ocean Vuong alkotásai mellett.
Idén Tsitsi Dangarembga zimbabwei író és Karl Ove Knausgaard norvég író érkezett az erdőbe, hogy átadják történeteiket (a visszatérő szerzőkkel, Mitchell-lel és Sjónnal együtt). Az íróknak tilos felfedni munkájuk tartalmát, csak a címeket oszthatták meg. Dangarembga a Narini és a szamara címet adta munkájának – a Narini a zimbabwei „végtelen” szóból származik –, míg Knausgaard egy rejtélyesebb címet választott, a műve címe egyszerűen: Vakkönyv.
2113-ig az összes kéziratot zárt üvegfiókokban tárolják Oslo fő nyilvános könyvtárának egy rejtett sarkában. Egy kicsi, fából készült tároló a dokumentumok otthona a Silent Roomban. 2114-ben kinyitják a fiókokat – és végre egy mozdulattal kiadják az egy évszázada rejtett 100 történetet.
A szerzők – és mindenki más, aki azon a vasárnapon Oslóban tartózkodott – tudták, hogy ezt szinte biztosan nem fogják megélni. „Ez egy olyan projekt, amely most nem csak ránk gondol, hanem azokra is, akik még nem születtek meg” – magyarázza Paterson. Sőt, hozzáteszi, „a szerzők többsége sem született még meg”.
Paterson korábbi munkái is hasonlóan különlegesek
A Future Library nem az első olyan Paterson alkotás, amely az emberi és a hosszú távú idő kapcsolatát tárgyalja. A téma iránti rajongását 20-as évei elejére vezeti vissza, amikor Izlandon szobalányként dolgozott, és megdöbbentette az őt körülvevő rendkívüli táj. „Szinte le lehetett olvasni az időt a rétegekben, érezni lehetett az éjféli Napot és a Föld energiáját” – mondja. „Nagyon szép, magasztos, ébredező táj vett körül.”
Ez vezetett egyik első művéhez, a Vatnajokullhoz: egy telefonszámhoz, amelyen bárki meghallgathatta az izlandi gleccser olvadását. Elég felhívni a számot, és a Jökulsárlón-lagúnában, Izland déli partján, a víz alatti mikrofonhoz irányítják a hívást, ahol kék árnyalatú jéghegyek válnak le, és a tenger felé úsznak.
Azóta Paterson mélyebb időskálákat tárt fel különböző szögekből, geológiailag, csillagászatilag és humanisztikailag. Például egy csillogó golyót, amely a történelem szinte minden ismert napfogyatkozását a falakra vetíti, az Univerzum „színét” a létezése során, a Föld első fáinak aromáját, vagy 170 ősi kövületből faragott nyakláncot, amely az egyes életszakaszokat jelzi.
Egyik legutóbbi edinburgh-i kiállítása, a Requiem az Ingleby Gallery-ben 364 fiola zúzott port mutatott be. Ezek mindegyike a régmúlt idő egy-egy pillanatát képviseli. Az 1-es fiola a Napnál régebbi szoláris szemcsék mintája volt. Ezt négymilliárd éves porított kőzetek, őskori tengerekből származó korallok és a távoli múlt egyéb nyomai követték.