Én? Én valahol a kettő között vagyok.
A nyár nálunk hol idilli, hol kaotikus. Van, hogy a lányommal teljesen egy hullámhosszon vagyunk, és minden perc aranyat ér: random strandolások, spontán kirándulások, vagy egy hétköznap esti fagyizás, csak mert épp úgy tartja kedvünk… A rugalmas munkarendem miatt megtehetem, hogy nappal kikapcsolok, vele vagyok, és este dolgozom. De aztán vannak napok, amikor finoman szólva mindkettőnknek jól jönne, ha külön házban tartózkodnánk.
Mégis, ha választanom kellene, a nyári szabadság érzése mindig felülírja a tanév adta rendszert. Idén valahogy különösen erősen éreztem: én bizony nem várom ezt a tanévkezdést. Sőt… Olvass még a témában
Az 5 legfőbb ok, amiért nálam a szeptember inkább kihívást, mint megkönnyebbülést jelent
A korai kelés réme
Nyáron nincs ébresztőóra. Sokáig lustálkodunk és ha előző este hajnalig voltunk fent, másnap senki nem szól ránk (és nekem sem kell szólnom senkinek), hogy „ébresztő”. A lányom már elég nagy ahhoz, hogy reggel elfoglalja magát, így a nyári, kényelmes ritmus nekünk valóságos kincs és akkor is ránk ragad a mediterrán hangulat, ha el sem hagyjuk az országot.
Szeptemberben viszont beköszönt a korán kelés, aminek a hátrányait még akkor is érezzük, ha mi szerencsére közel lakunk az iskolához és nem kell a dugóban ücsörögnünk a munkahelyünk felé menet. Mégis, az a tudat, hogy muszáj időben felkelni, már önmagában elvesz valamit a reggelek varázsából. Bármennyire is igyekszem optimistán indítani a napot, a nyári „majd felkelünk, amikor felébredünk” szabadsága mindig hiányozni fog.
