A régi időkhöz képest mára kitolódott a szülői házból való elköltözés korhatára. De vajon meddig várhatunk?
Nehéz önálló életet kezdeni
Való igaz, napjainkban embert próbáló feladat önálló életet kezdeni. Ahhoz, hogy el lehessen költözni a szülői házból, sok minden szükséges, például munka, amiből ki lehet fizetni az albérlet, avagy a lakás díját. Sokan az egyetem, a főiskolai időszakban lépnek ki erre az útra, akár kollégiumban, de mégis megteszik ezt a lépést.
Persze hogy utána is fenn tudjuk tartani magunkat, extra gyorsasággal munkát kell szereznünk, hogy ne kelljen visszatérni a gyerekszobába. De mi van azokkal, akiknél minden anyagi feltétel adott, de mégse akarnak kikerülni az otthoni miliőből, akik 30, vagy akár 40 évesen is szüleik nyakán ragadnak?
Pán Péter szindróma
A pszichológiában egyre többet hallunk a Pán Péter szindrómáról. Hogy ez mégis mit takar? Aki ismeri a mesét, az tudja, hogy Pán Péter az örök gyermek, álmokkal, optimizmussal és rengeteg kalandvággyal teli.
Persze a történet tanulsága az, hogy ne feledjük gyermeki énünket, viszont ha a szindrómáról van szó, mindez negatív értelmet nyer.
Ekkor a felnőtt, aki már jócskán túllépte a kirepülési időszakot, még mindig a szüleivel él, így valamennyire benne ragad a felhőtlen gyerekkorba.
Hogy miért? Szakemberek szerint kényelemből, a felelősségvállalás félelméből, az abnormális kötődés miatt a szülőkhöz és még sorolhatnánk. Ezeknél az embereknél minden anyagi körülmény adott, hogy új, önálló életet kezdjenek, de mégsem teszik.
Kiket érint?
Statisztikák szerint ez leginkább a férfiakat érinti, nőknél csak elenyészően találni olyanokat, akik bennragadnak a gyerekkorba.
Ezek a felnőttek gyakran úgy alapítanak családot – már ha alapítanak – hogy még akkor sem költöznek el, és több generáció együttélése alakul ki, ami nem minden esetben egészséges, csakis akkor, ha az új család a lehető legjobban el tudja magát szeparálni fizikailag és lelkileg egyaránt.
Személyiségvonásaik közt szerepel a kompromisszumkészség hiánya, a túl szoros kapcsolat a szülőkkel, a pár örökös összehasonlítása az anyukával, valamint sokszor esik az áldozat szerepbe.
Gyakori náluk, hogy nem vállalnak semmiért sem felelősséget, és mindig másokat, a külvilágot hibáztatják a kudarcaikért, és vigaszért a szülőkhöz mennek.
Mi ennek a következménye?
A Pán Péter szindrómába „szenvedő” emberek sokszor képtelenek a normális, hosszú távú kapcsolat kialakítására, mivel úgy viselkednek, mint a kamaszok. Vagy visszavonulnak és elhatárolódnak az ismerkedéstől, vagy állandóan váltogatják a partnerüket. Nincs igényük családot alapítani, ugyanis teljesen kielégíti őt, az „régi” családja.
Amennyiben mégis közel kerülnek valakihez, annak előbb-utóbb vége szakad, mivel csak kevés, érett gondolkodású felnőtt képes ezt a helyzetet elviselni, nem beszélve arról, hogy nem lehet rávenni a másikat az összeköltözésre.
Ha mégis beadják a derekukat, csakis olyan partner jöhet náluk szóba, aki betölti az anyaszerepet, és a lehető legjobban hasonlít az édesanyjára (bár igaz, mindannyian olyan társat választunk tudat alatt, aki a hasonlít ellenkező nemű szülőnkre). Még ekkor is fontos számukra a gyámolítás, a gyerekként kezelés, valamint az, hogy minden fontos – felnőtt- döntést vegyünk le a vállukról.
Mit lehet tenni?
Amennyiben nekünk is ilyen a párunk, mi sajnos semmit sem tehetünk, ugyanis a másik akarata is szükséges a helyzet megváltoztatásához- és ez az esetek többségében hiányzik.
Nagyon fontos, hogy az illető önmaga jöjjön rá arra, hogy így nem tud teljes értékű, felnőtt életet élni, és ahhoz, hogy változtasson akár szakember segítségét sem fél kérni.
A másik, ami sokat javíthat a helyzeten, az a szülők hozzáállása, hogy próbálják meg elengedni a gyermeküket, hogy lazítsanak a köteléken.
