Elhanyagolt gyermek, magányos felnőtt: az anyahiány betegség

Írta: ,

Sigmund Freud szerint a kötődéshez csupán annyi kell, hogy kielégítsük a baba táplálékigényét, szoptassa az anya és biztosítsa gyermeke számára az alapvető szükségleteket. Freud eszméi sok mindenre rávilágítottak a pszichológia terén a 20. században, ám született néhány tézise, amelyről azóta kiderült: nem egészen úgy van, ahogy az osztrák orvos tartotta.

Ma már tudjuk, sőt mi anyák, érezzük, hogy ez nem egészen így van. Etikai okokból emberkísérleteket nem végeznek a témában, hiszen az elképzelhető legnagyobb kegyetlenség lenne egy újszülöttet elszakítani édesanyjától és csupán a fizikai szükségleteit kielégítve azt vizsgálni, milyen (sérült) felnőtt lesz belőle. A pszichológusok így csak a megfigyelésekre hagyatkozhatnak. Az állatokra viszont sajnos nem vonatkoznak ezek az erkölcsi irányelvek, így majmokkal végzett kísérletek bőven vannak a témában. Az eredmények alapján az anya-gyermek kapcsolat lényeges vonása a testközelség, a testi érintkezés nyújtotta vigasz.

A kisbaba biztonságigénye ugyanolyan fontos – ha nem fontosabb - az egészséges lelki fejlődés során, mint a táplálékigénye.

Állatkísérletek bizonyítják az anyahiány káros hatását

Az évekig tartó kísérletre kiválasztott kis majmokat három csoportba osztották. Az első csoportban lévőket az anyjuk nevelte, a második csoport tagjai szőrrel borított majomszerű tárgyakkal töltötték a mindennapjaikat, a harmadik csoportban lévők egy hideg és kemény „drótanyát” kaptak. Minden kis majom annyi táplálékhoz jutott, amennyit igényelt, a tárgyakkal pótolt szülők is emlővel voltak felszerelve a szopás látszatát keltve a kis majok számára.

Nem nehéz kitalálni, hogy melyek voltak azok az állatok, melyek felnőve féltek társaiktól, nem tudtak kapcsolatot kialakítani, kerülték a szexualitást, s ha mégis szülővé váltak, kicsinyeiket elhanyagolták, bántották vagy közömbösek maradtak irántuk. Ezek voltak a drótmama mellett élő majmok. Ám még a szőrmajom szülővel felnövő egyedek is csak korlátozottan voltak képesek felismerni a társas ingereket, mimikájuk szegényes volt, együttes játékaik a társakkal félénk és alacsony színvonalú volt.

Árva gyermekek tragédiája felnőtt korban

Az anya nélkül felnövő gyermekek fejlődését elsőként a második világháború alatt kezdték meg. Az árván maradt babák és nagyobbacska gyermekek nevelőotthonokba kényszerültek, ahol hiába kaptak meg minden egészségügyi ellátást, fejlődésük elmaradt. Kétévesen még többen nem tudtak járni, alig beszéltek, eszközhasználatuk is szegényes volt. A legnagyobb különbség pedig érzelmi életük kialakulásában volt. Sokuk agresszív, érzéketlen volt, gyakran nem voltak képesek mások testi megnyilvánulásait értelmezni.

Előfordul gyakran az is, hogy a baba beteg lesz és kórházba kerül. Nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben végre eljutottunk oda, hogy a beteg csecsemő mellett korlátlanul ott lehet az édesanyja és nem csak a látogatások idején mehet be hozzá. Korábbi kísérletek szerint, ha a baba az első hat hónapjában az anya mellett van, majd valamilyen okból elszakadnak egymástól, akkor körülbelül 2-3 hónap a legtöbb, amíg az anyahiány betegségek el nem kezdenek visszafordíthatatlan folyamattá válni. Ennél több idő eltelte után az addig folyton síró, édesanyját hívó csecsemő elcsendesedik, érdekelődni kezd a környezete iránt és az anyai látogatások már kevésbé foglalkoztatják. Ezt nevezik hospitalizmusnak, tehát a kórházi körülmények között, anyjuk közelsége nélkül nevelkedett gyermekek jellemző pszichológiai betegsége.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyermek elfogadta a helyzetet. Sokkal inkább egy önvédelmi mechanizmus, amely arra tanítja meg, hogy hiába várja a támogatást, a vigaszt a hozzá legközelebb álló személytől, nem kaphatja meg. Ettől úgy érzi, ő nem fontos, nem mer megbízni senkiben, mert szeretné elkerülni az újabb csalódást. Ezzel a felismeréssel kezdi el életét és az esetek túlnyomó részében ez így is marad felnőtt korban is. Súlyos nehézségeket élnek át a párválasztás terén, rossz szülőkké válnak, viszonylag korán meghalnak.