Nincs épeszű ember, aki kétségbe vonná a túlzott alkoholfogyasztás egészségre gyakorolt káros hatásait. Egy orvosi lapban egyszer azt olvastam, hogy maga Hippokratész, az orvostudomány atyja is azt tartotta, hogy a mértékletes ivás nem káros a szervezetre (mértékletes alatt ő azt értette, hogy a bort vízzel keverjük). Engem leginkább az alkoholfogyasztás spiritualitással való kapcsolódásának témája érdekel; valamint az italfogyasztás ceremoniális, közösségformáló, szertartás-jellegű társas tevékenysége.
Három őszinte dolog van a világon, fiam: a kisgyermek, a részeg ember és a cicanadrág. (Cserna-Szabó András)
Az alkohol szimbolikus aspektusai, a kocsma mint a ropogós pletykák színhelye. Vagy a tunguz, lapp, burját, irtisi, chanti sámánok alkoholfogyasztást követő révülései, kábulásai. Az, amiről Reviczky Gyula ír egy versében, mondván: „El a búval, legyünk vidámak (…) Mert borban elmerül a bánat (…) bölcs az ember részegen!”
Hogy részegen tán elviselhetőbb az elviselhetetlen? Hogy mi jár a fejükben, mi lappang a lelkükben feszegetőn azoknak az alkotóknak, – közöttük oly sok zseni – akik a részegség illuminált várában keresnek maguknak ideiglenes menedéket?
Részegség a „dühös bánat” feloldója?
Olvasom az Egy részeg író című írást, melyben a „dühös bánat”hajszolja a részegségbe a szereplőt. A tehetetlenség triviálisnak tűnő, ám annál húsbamaróbbnak és marcangolóbbnak ható problémája: az anyagi nehézségek, a nincstelenség, a pénztelenség miatt. Az író részegen a Lánchíd irányába veszi útját, ahol úgy gondolja: ez a kiút, beleugrik a Dunába. Aztán megtorpanva elgondolkodik: „Tényleg ugorjon-e? Hiszen számtalan művét be sem fejezte, meg vannak, amikhez hozzá sem kezdett. De nem bírja már megkeresni a kenyerét. És a barátai is elfordultak tőle.” Végül behúz a rendőrnek, aki meg akarja menteni attól, amiben maga sem biztos, hogy megtenné. Hazaér, kegyes-hazudik a feleségének, hogy az éjszakát egy fa alatt töltötte, mert becsiccsent. A lányai pedig hozzák a jó hírt: mégis lesz megjelenés, mégis lesz kenyér, mégis van remény.
Aztán végiggondolok néhány részegséggel szorosan egybefonódó mondást. Rá kell jönnöm: túlnyomó részük elmarasztalóan vélekedik az ittas állapotról. Nem lep meg. Szemembe ütközik a „részeg ember előtt az isten is kitér(t)” szállóige. Nincs remény, csak az elmarasztalás… csak a rosszallás.
Ördög és Isten versenyeznek a részeg ember lelkéért?
Aztán egyszer csak rábukkanok egy gyöngyszemre. Mint szénakazalban a tűnek… felujjongok e „leleményen.” Egy dualisztikus teremtésmítoszban lelek rá (azaz egy olyan teremtésmítoszban, ahol az ördög és isten együtt alkotják meg a világot), Kálmány Lajos nyomán. Íme: „a világ teremtésekor az Ördög kéri Istentől a részeg ember lelkét. Az Isten csak úgy adja oda, ha a tenger mélyéről felhoz egy kötél homokot. Ez nem sikerül neki, nem is kapja meg a részeg ember lelkét.” Nocsak, kérdem, hát mégsem tért ki Isten a részeg ember előtt, sőt, még meg is menti azt?
Borban az igazság?
Nem mondok újat azzal, hogy: az ember pityókásan a szokottnál is igazmondóbb juhásszá vedlik, és a maga jellemének – a közösségi élet normáival elleplezett – valódiságát egy pillanatra felvillantja. Ám más az elmélet, melyet a tapasztalók (gyakorló, vagy henye pohárfenékre-nézők) szótöredékei alapján ízlelgethetünk, és merőben más megélni azt.
Én életemben egyetlen alkalommal szántam rá magamat arra, hogy addig emelgessem a kezem, benne az alkohollal teli pohárral, amíg meg nem érzem azt a bódulatot, amiről oly sokat beszéltek (illetve, amit magam körül oly sűrűn vehettem szemügyre). Egyszer volt alkalmam megtapasztalni azt a mámorállapotot, amit köznyelven, mindenféle szépítés nélkül, egyszerűen részegségként szoktak emlegetni. És ilyenkor rögtön belém-sajdul a pfuj-pfuj az asszony részegen általános pálcatörés tüskéje. Azonban én, mindezt bosszúból cselekedtem. (Ostobaság, tudom.) A „majd én megmutatom, hogy nem vagyok a szerény, mindig jó kislány” elhatározással, készen álltam belépni ebbe az andalgós, bíborfelhős Nirvánába.
Sajnos nem kellett sokat bicepszeznem ahhoz, hogy a Nirvána küszöbén találhassam magam (ezt azonban korántsem tekinteném a kezdők szerencséjének.)
Amikor sikerült olyannyira a pohár fenekére néznem, hogy az visszatekintett rám, már nem sokra emlékszem – valószínűleg megbabonázott e visszaszemezés. Állítólag folyamatosan keseregtem, mint valamiféle kivénhedt díszbúslakodó, és mindenkinek be akartam fonni a haját – igen, még annak is, akinek egyébként nem volt mit az ujjam köré csavarjak a fonás szándékával.
Valamikor hajnalban arra riadtam fel, hogy koromsötét van körülöttem. Először azt hittem (halál komolyan), hogy az Escape Room (Végtelen útvesztő című film) legújabb forgatásának vagyok egyik kiszemelt áldozata. Ami eleve bukás, mert biztosan elügyetlenkedem az első körnél, és áramütést kapok, vagy magamra húzom a víztornyot. E belső vívódást követően egy irtózatosan csípős szagra lettem figyelmes, ami az arcomról csurgott alá – valamiféle magát méznek álmodó váladék volt az. Nem ragozom, hogy miben hevertem, ám azt megjegyzem: szájhúzósan ecseteltem, hogy valaha bennem leledzett ez a kásás, amorf medúzaféle, és a belső transzformáció bizony nem bánt vele kesztyűs kézzel.
A másnapi mellékhatások
Másnap, amikor a macskajaj másodpercenként arcomra vágta az ajtót, a „nesze neked, te akartad” szemrehányások különféle kiadásaival, elhatároztam: úgy teszek, mintha nem tettem volna semmit. Egész nap hősiesen tűrtem a másnapos kínokat, és közben hitegettem magam, és másokat is azzal, hogy a tegnap voltaképpen csak helyet cserélt a lelkem egy az enyémhez hasonló testtel, én ott sem voltam, így a dolgok voltaképpen testen kívül történtek.
Közben eszembe jutott, hogy – a tagadhatatlanul kellemetlen mellékhatásokon túl – tulajdonképpen mi is a baj ezzel a megvetett állapottal? Olyankor, ha az ember vagy az ember lánya csak néha engedi magát belezuhanni a hatalmasra növekedett gödör, akarom mondani pohár legaljára? Hiszen legalább egy neves emberről, az özönvíztúlélő Noéról, tudjuk, hogy ő bizony igen szoros kapcsolatot ápolt egy időben a szőlő dús zamatú folyékony állapotával. Tudjuk azt is, hogy sokan ebben a másállapotban szülték örökzöld verseiket, dalszövegeiket, festményeiket, egyéb alkotásaikat. Ám: csak mértékkel, igaz?