Negyvenhez közeledve egyre gyakrabban kapok olyan mondatokat, amiktől egyszerre leszek meghatott és jövök zavarba. Fiatalabb kollégák mondják, néha kortársak is, hogy ezért vagy azért felnéznek rám. Hogy inspiráló, amit csinálok. Hogy mennyire „erős nő” vagyok. Amikor sorolják az érveiket, mindig ugyanazok hangzanak el: egyedül nevelem az aspergeres lányomat, képes vagyok fenntartani egy otthont kettőnknek, annak idején egyedül költöztem fel egy kis faluból a fővárosba, és itt vetettem meg a lábamat. Megcsináltam.
És tényleg: jól esik. Jólesik, hogy valaki látja a munkát, az utat, az erőfeszítést. De közben ott motoszkál bennem egy makacs, kellemetlen gondolat: én nem vagyok „erős nő”. Én csak csináltam, amit kellett. Mert nem nagyon volt más választásom.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
