Lohadó lelkesedés
Bejelentettem a gyerekeimet a cégemhez, hogy mégiscsak úgy tűnjön, mintha lenne munkahelyük és legyen majd nyugdíjuk. Előtte leültem velük és megbeszéltük, hogy ezért nem kérek sokat cserébe, csak annyit, hogy hetente egyszer takarítsák ki az irodát és heti egy-két posztot, fotót tegyenek ki a céges Facebookra. A takarítást csinálhatják felváltva – mert az egész helységet rendbe lehet tenni egy óra alatt – egy poszt megírása pedig pár percbe kerül. Az első hónapban lelkesek voltak, a következőben már kevésbé, a harmadikban eljutottunk oda, hogy újra én takarítok és én posztolok.
Semmi kötelességtudatuk nincs, semmi. Nekem ennyi idősen természetes volt, hogyha akartam egy új ruhát vagy el akartam menni koncertre, akkor elmentem iskola után dolgozni és a kis keresményemből fedeztem ezeket a kiadásokat. Nekik az a természetes, hogy tartják a markukat, én marha pedig mindig adok nekik pénzt… A legröhejesebb pedig az, hogy nemrég a lányomat hallottam, amint azt mondta egy barátnőjének, hogy ő dolgozik, mert a családi cégben „van munkája.” Nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak.
