Megvan az a pillanat, amikor szülőként teljesen biztos vagy benne, hogy most neked kellene irányítanod a helyzetet? Nem azért, mert hatalommániás vagy, hanem mert „így szokás”.
Mert ezt láttuk a szüleinknél, és mert ez tűnik logikusnak, magától értetődőnek. És akkor jön a gyereked, aki nem azt csinálja, amit „kellene”, amit te csináltál az ő korában. Nem (mindig) hisztizik, nem csapkod, nem vágja magát a földhöz. Egyszerűen elmondja, miért nem ért egyet. Nyugodtan, összeszedetten, olyan érvekkel, amikre hirtelen nem is tudsz mit mondani.
Mennyi mindent újratanulhatunk felnőttként!
Mindig is büszke voltam arra, hogy nálunk gyakorlatilag „elmaradt” a dackorszak, mert a lányomat annyira könnyű volt észérvekkel meggyőzni, hogy soha nem fordult elő olyan jelenet, amiről a többi szülőtársam beszámolt. Bármilyen helyzetben lehetett vele egyezkedni és tényleg értett a szép szóból. Így különösen vicces volt, amikor a napokban megkérdezte: Olvass még a témában
Anya, mi az a kompromisszum?
Persze, már akkoriban is finoman fogalmaztam, mert a tapasztalat azt mondatta velem, hogy ha valami túl könnyű a jelenben, akkor máskor, másban lesz nehéz. Ez be is következett: még csak kiskamaszkorban járunk, de én úgy érzem, alig maradtak eszközeim. Azzal szembesültem, hogy a jól bevált módszereim nem működnek és szó szerint nincs előttem hasznosítható minta, annyira más ez a mostani generáció. Ők már nem hajlandóak automatikusan engedelmeskedni, csak azért, mert mi vagyunk az idősebbek, vagy mert „ez a világ rendje”.
A lányom kérdez, határozottan (és „sajnos” túl logikusan) érvel, kérés nélkül is folyton visszajelez, és közben olyan természetességgel áll ki magáért, amitől egyszerre feszülök meg az utolsó idegszálamig és dőlök hátra elégedetten. Mert bár mostanában sokkal többször bosszant, mint ahogy arra szükségem lenne, mélyen belül pontosan tudom: őt senki sem fogja „csak úgy” félretolni az életben. És ez valahol megnyugtatóbb minden pillanatnyi kényelmetlenségnél.
A „nehéz” gyerekek új olvasata
Pár évtizeddel ezelőtt a hozzá hasonló gyerekre könnyen rásütötték volna, hogy „nehezen kezelhető” – és ez a legfinomabb jelzők közé tartozott volna. Ma már szerencsére egyre több fejlődéslélektani megközelítés mondja ki, hogy az erős önérvényesítés nem probléma, hanem védőfaktor.
Ami nekünk, szülőknek sokszor kontrollvesztésnek tűnik, az nekik egy működő immunrendszer a külvilággal szemben.
Úgyhogy eljött az a pont, amikor rá kellett jönnöm: ez nemcsak róla szól, hanem rólam is. Arról, hogy én miért kerülöm még most is a konfliktusokat, miért tanultam meg már egészen fiatalon alkalmazkodni, finomítani, csiszolni magam mások kényelméért és miért lett reflexem az a kompromisszum, aminek én pontosan tudom a jelentését.
Amikor az érvek erősebbek a tekintélynél
A jelenleg kiskamasz, kamasz Alfa generáció már egy olyan világba született, ahol az információ nem kiváltság, hanem alapállapot. A „mert én azt mondtam”, „az idősebbeket tisztelni kell” és az „én vagyok az anyád” náluk nem érv, legfeljebb háttérzaj. A lányom sokszor olyan logikával vezet le egy helyzetet, hogy közben érzem: rendszerszinten nekem van igazam, de az adott kérdésben neki.
És ilyenkor jön a már jól ismert belső küzdelem. Elismerjem az igazát? Engedjek neki? Vagy kimondjam megint azt a mondatot, amit gyerekkoromból zsigerből hozok: „azért, mert én azt mondtam, és kész”.
Most ott tartok, hogy tudom: dolgom van ezzel az egésszel. Nem feltétlenül a lányommal vagy a nevelési elveimmel, hanem önmagammal, a saját kamaszkori beidegződéseimmel és azzal, hogy mit tanultam meg anno a túlélési stratégiám részeként – és hogyan tudom ezeket átkeretezni a mai világra.
Ma már tudom: nem az a dolgom, hogy „kezeljem” az ő önbizalmát, az pedig főleg nem, hogy letörjem. Nem állítom, hogy ez könnyű sőt, inkább azt mondom, hogy elképesztően nehéz. De egyre inkább azt érzem, hogy ez a tanulási folyamat legalább annyira az enyém, mint az övé és hogy talán az egyik legnagyobb ajándék, amit a gyerekünk adhat az, hogy tükröt tart elénk.
Szóval, miközben próbálom a lányomat támogatni, kereteket adni neki, biztonságot teremteni számára, ő csendben lebontja bennem azokat a merev falakat, amelyeket évtizedeken át építettem magam köré. Néha úgy érzem, mintha egy sötét szobában felkapcsolná a villanyt. Nem mindig kellemes, de legalább látom, mi van ott.