Véleménycikk: Schuszter Borka
Nemrég valakivel egy új projektemről beszélgettem, és megjegyezte, hogy nagyon kíváncsi rá, milyen lesz, mert az eddigi munkáimat nagyon jónak tartja. Nekem pedig az első reakcióm az volt, hogy nevettem egyet, és gyorsan mondtam valami olyasmit, hogy „hát, azért vannak kétségeim”, vagy „azért ne éld bele magad túlságosan”. Pedig nagyon jól esett az elismerése. Mégsem éreztem úgy, hogy elfogadhatom a dicséretet.
Valószínűleg nagyon sok más nőhöz hasonlóan nekem is nehéz egy dicséretre egyszerűen csak azt válaszolni, hogy „Köszönöm.”
Kifogásokat kezdünk keresni, ha valaki szerint jól teljesítettünk valamiben, ha valaki azt mondja, jól nézünk ki, rögtön elmondjuk, hogy csak véletlenül áll így a hajunk, és egyébként is ezer éve vettük ezt a ruhát, ami rajtunk van. Mintha gyorsan vissza is kellene húzni magunkat, nehogy valaki azt higgye, hogy ki akarunk tűnni. Olvass még a témában
„Pörkölttel etette a 7 hónapos babámat” – Nagyszülők, akik átlépték a határokat
„Úgy viselkedett, mintha ő lenne a párja” – Amikor a sógornő teszi tönkre a házasságot
5+1 dolog, amit a fájdalmas, erős vagy rendszertelen ciklus elárul az egészségedről
„A fiúk már csak ilyenek…” – fiús anyaként látom, hol rontjuk el a gyerekek nevelését, aminek később mindenki issza a levét
Pedig hát valaki éppen valami pozitívat mondott rólunk, elismeréssel szólt az érdemeinkről. Miért esik ezt olyan nehezen a magunkévá tenni?
A kritika valószínűleg azért könnyebb, mert azzal van dolgunk. Meg lehet magyarázni, meg lehet cáfolni, lehet rajta gondolkodni, lehet azt mondani, hogy „ebben nincs igaza”.
A dicséret viszont egyszerűen ott marad
Ha valaki azt mondja, hogy ügyes vagyok, jó fej vagyok, szép vagyok, vagy jól csináltam valamit, azzal nincs különösebb teendő. Csak el kell fogadni, hogy valaki így lát.
És talán éppen ez a zavarba ejtő benne.
Mert amikor azt mondom, hogy „ugyan már, ez semmiség”, vagy rögtön hozzáteszem, hogy „jó, de ez csak azért sikerült, mert…”, akkor valójában elveszem a saját dicséretem súlyát. Leveszem magamról a további elvárást, és bebiztosítom szerepemet a középszerűségben – elvégre nőként egész életünkben azt tanultuk, hogy ne akarjunk feltűnősködni.
Valahogy megtanultuk: a saját erényeinket nem illik túl komolyan venni.
Ha valaki azt mondja, hogy nagyon jól nézünk ki, gyorsan rávágjuk, hogy „á, dehogy, csak jó a fény”. Ha megdicséri a munkánkat, elmondjuk, mennyit bénáztunk vele. Ha azt mondja, hogy milyen jó anyák vagyunk, azonnal felsoroljuk, mi mindent csinálunk rosszul.
Mintha egy dicséret elfogadása már önmagában egy kis önfényezés lenne.
Pedig a kettő nem ugyanaz
Azt mondani, hogy „köszönöm, örülök, hogy tetszik”, nem azt jelenti, hogy beképzeltek vagyunk. Csak azt jelenti, hogy nem vitatjuk el a másik ember véleményét, és tisztában vagyunk a saját értékeinkkel.
Az utóbbi időben próbálom észrevenni magamon ezeken a pillanatokat, és az azonnali hárítás helyett elfogadni a pozitív visszajelzést.
Néha még mindig előjön a reflex, hogy „jaj, hát azért ez túlzás”. De egyre többször sikerül nem azonnal elviccelni a dolgot, és ha már arról beszélünk, hogy merjük elismerni az érdemeinket – szerintem ez igenis érdem. Egy önmagunkat lekicsinylő, az önbizalmunkat lekorlátozó rossz szokás megregulázása.
És őszintén? Jól esik. Neked is tudom javasolni. Mert ha őszintén magadba nézel, meg kell látnod, hogy mennyi minden van, amit a válladon cipelsz. Szóval ha legközelebb valaki más is észreveszi ezt, akkor add meg magadnak azt a három másodperc boldogságot, amíg kiélvezed ezt. És ne kezdd el megmagyarázni magadnak, hogy miért nem érdemled meg.
🌌KisokosÁlomfejtésálmoskönyv A-tól Z-ig→A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
