A barátaimnak mindig azt mondom, hogy majd ha lesz egy kis időm végre, majd jól kipihenem magam, és élvezni fogom a semmittevést. Mondanom sem kell, hogy nem tudom őket meggyőzni, általában az ilyen ígéreteimre az a válaszuk, hogy ilyen soha nem lesz, mert mindig találok magamnak újabb problémát, amivel foglalkozhatok, másképp unatkoznék. És valóban, ha valami komolyabb kihíváson túl vagyok, biztos találok mást, ami addig nem is tűnt annak, és talán más nem is látná benne a problémát.
Vajon miért nem tudunk túllenni minden problémán, miért tűnik úgy, mintha a megoldandó feladatok egyszerűen ragaszkodnának hozzánk? Olyan, mintha az emberi agy a jól ismert jelenségekből többet látna, mint amennyi reálisan van.
Ilyen jelenség az, amikor valaki elválik: úgy tűnik számára, mintha a világ tele lenne válással és szakítással, a jó párkapcsolatokat pedig kevésbé veszi észre.
Vagy gondoljunk csak az önkéntes szomszédfigyelő szolgálatra, akik minden gyanús esetben rendőrt hívnak. Egy új önkéntes a súlyos esetekben, rabláshoz vagy betöréshez hívják a rendőrséget. Miután minden ilyen esetben kijönnek a rendőrök, idővel kevesebb rablás és betörés történik a környéken.
Ilyenkor az lenne a normális, ha az önkéntesek sem hívogatnák a rendőrséget, hiszen nem történik komolyabb bűncselekmény. Mégis, a legtöbb önkéntes ilyenkor az olyan kisebb bűncselekményeket, szabálysértéseket is észreveszi, amelyek azelőtt nem érdekelték, és az is gyanússá válik számára, ami azelőtt nem volt az.
Számos más példát hozhatnánk arra, hogy a problémák nem tűnnek el, mert az emberek másképp gondolkoznak róluk. Hogyan is tűnhetnének el, ha folyton mást tartunk problémának.
Az agyunk szeret hasonlítgatni dolgokat
Egy kísérletben néhány embernek különböző – pszichológusok által kiválasztott, jól megtervezett – arcokat mutattak véletlenszerűen a félelmetestől az ártatlanig. Aztán egyre kevesebb félelmetes arc villant fel, a kísérletben szereplő személyek viszont ekkor a kevésbé félelmetes arcokat is ugyanolyan félelmetesnek találták, mint a korábban látott arcokat, azaz befolyásolta őket az, hogy legutóbb hány félelmetes arcot láttak.
Egy másik kísérletben érzelmi érintettség sem volt: azt kellett megmondaniuk, hogy a képernyőn látott foltok kékek vagy lilák. Amíg sok a kék folt, többnyire kizárólag a kék foltra mondta mindenki, hogy kék, de amint a kék foltokból kevesebb tűnt fel, az enyhén lila foltokat is kéknek mondták a résztvevők. Ez történt akkor is, ha figyelmeztették őket rá, hogy a kék foltokból kevesebb lesz egy idő után, sőt akkor is, ha pénzjutalmat kínáltak nekik a jó válaszért. Ez azt is bizonyítja, hogy ez a fajta viselkedés nem teljesen tudatos, hiszen akkor következetesek maradtak volna, hogy a pénzjutalmat megnyerjék.
vadimvdrobot/depositphotos.com
Pontos kritériumok kellenek
Ez azt is jelenti, hogy állandóan hasonlítgatunk: ahelyett, hogy megfontoltan döntenénk arról, hogy melyik arc volt számunkra mind közül a legfélelmetesebb, csak arról tudunk dönteni, hogy a legutóbb látott arcok közül melyik félelmetes, így a szinte ártatlan arcok is ijesztővé válhatnak.
Az agyunk nem az abszolút igazságra törekszik, kevesebb energiájába kerül a relatív összehasonlítás.
Az egyetlen megoldás tehát, ha pontosan definiáljuk, hogy mit is jelent számunkra a probléma, hogy később is tartani tudjuk magunkat az eredeti koncepciónkhoz. Ha önkéntesek vagyunk egy szomszédfigyelő szolgálatnál, határozzuk meg pontosan, mi az a gond, amit jelentenünk kell a rendőrségnek, mert ha nem tesszük, végül azon vesszük észre magunkat, hogy azért is rendőrt hívunk, ha valaki csak megbámul egy udvart, mert tetszik neki a kert.