Furcsa és kissé megrendítő belegondolni, hogy a bitek és bájtok ugyanúgy az örökségem részévé válnak majd egyszer, mint a kézzel fogható tulajdonaim.
Az online tér, mint a legszemélyesebb fotóalbumunk
Nagyon szeretem a privát Instagram-oldalamat, mert nem a nagy nyilvánosságnak szól, hanem egy szűk, támogató körnek, a közeli szeretteimnek. Úgy kezelem ezt a felületet, mint egy gondosan válogatott, féltett albumot: évente csak néhány posztot teszek fel, de mindegyik mögött valódi történet, egy-egy fontos emlék vagy megismételhetetlen hangulat rejlik.
Néha, amikor van egy nyugodt órám, visszanézem ezeket a képeket, videókat és szinte újra ott vagyok azokban a pillanatokban. Érzem a szél illatát, hallom a nevetéseket, emlékszem, mit éreztem, mire gondoltam. Időnként óhatatlanul átfut a fejemen, hogy mi lesz ezzel a digitális gyűjteménnyel egyszer, ha én már nem leszek. Ki láthatja majd? Ki őrzi meg az emlékét? Egyáltalán megmarad-e belőle bármi az utódaimnak? Meg kell, hogy maradjon nekik? Olvass még a témában
„Átlagosnak lenni nem jó érzés, de sajnos azok vagyunk: te is, én is.” Tények pszichológusoktól, amit sosem mondanak ki hangosan
Ez az, amit mások gyakran félreértenek benned a csillagjegyed szerint
Melyik házba költöznél be? Elárulja, melyik karrierút lehet az ideális számodra
„Örülök, hogy megkért, de utálom a gyűrűmet” – Titkok, amiket évek alatt sem osztottunk meg a párunkkal
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
