Mellettünk vannak a legnehezebb pillanatainkban, átsegítenek ijesztő és sötét napokon, tanácsot és támogatást adnak. Az egészségügyet olyan emberek viszik a vállukon, akik hivatást választottak, és mindennel dacolva is nap mint nap dolgoznak fáradhatatlanul azért, hogy nekünk segítsenek. Július elseje az egészségügyi dolgozók napja, és mi ebből az alkalomból arra kértük az olvasónkat, hogy meséljék el, mi volt az az élményük, legyen az bármilyen apróság is, ami miatt máig hálás szívvel gondolnak egy egészségügyben dolgozó szakemberre.
A nagyi és a jótündér
„Egyetemista voltam, amikor a nagymamám egy hirtelen jelentkező szívproblémával kórházba került. Amint tudtam, azonnal hazautaztam, és a család többi tagjával meglátogattam a kórházban. A kórterembe belépve azt láttam, hogy az én életerős, mindig vidám mamám falfehéren, legyengülve fekszik egy kórházi ágyon, és mindenhol csövek lógnak ki belőle. Nem bírtam sokáig, és pár perc múlva a családtagok háta mögött eltűnve kiléptem a folyosóra sírni, mert már nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Szinte abban a pillanatban megjelent mellettem az ügyeletes orvos, egy határozott hangú, szigorú arcú doktornő, és megkérdezte, hogy mi a probléma, kihez jöttem. Egy pillanat múlva már a nagymamám kartonjával a kezében állt mellettem, és megnyugtató hangon elmagyarázta, hogy bár a nagyi most valóban gyenge, de időben észrevették a bajt, jól reagál a gyógyszerekre és minden jel arra mutat, hogy nagyon gyorsan jobban lesz majd. Mikor összecsukta a dossziét, a vállamra tette a kezét és azt mondta:
Tudom, hogy nagyon nehéz így látni őt, de törölje le a könnyeit, menjen be hozzá és segítsen, hogy jobb kedve legyen. Egy kicsit kell most kitartaniuk, és minden esélyük megvan rá, hogy néhány nap múlva olyan erősen és egészségesen vigyék haza, mint amilyennek ismeri.
A doktornő kedvessége, biztatása nagyon sokat jelentett nekem, ahogyan az is, hogy nem is nekünk kellett keresnünk, amikor látta, hogy a folyosón pityergett, rögtön ott termett segíteni, akár egy jó tündér. És ami a legjobb, hogy igaza lett: a nagymamám tényleg gyorsan jobban lett, és 10 évvel később még mindig velünk van.”
– (Eszter)
Egy baba mozgásfejlődése
„Amikor a védőnő észrevette, hogy a 3 hónapos lányom mozgásfejlődése nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, egy órán át sírtam. Első gyerekes anyukaként halálra voltam rémülve még akkor is, amikor beléptem a korai fejlesztő irodájába, de az aggodalmaim gyorsan elmúltak. Az első vizsgálat után, ahogy a konduktor felállította a diagnózist, elmondta, miben lát eltéréseket, kétségbeesetten csak annyit tudtam kérdezni: És ez baj?
Azt válaszolta: nem baj, csak ő ilyen. Neki ezekkel dolga van, mi pedig segíteni fogunk neki abban, hogy ezeket a dolgokat elvégezze.
Így is tettek, és én minden egyes látogatás után azt éreztem, hogy bár nem bagatellizálják el a problémáinkat, nem is úgy tekintenek a babámra, mint egy projektre, aminek valami leírás szerint kell működnie, hanem figyelembe veszik és tiszteletben tartják az egyéni fejlődési útját, és mindig az eredményeire, sikereire koncentrálnak. A fejlesztés néhány hónap alatt csodákat tett, és a lányom tökéletesen behozta a lemaradását – én pedig egy egészen új szemléletet, rengeteg támogatást és megerősítést kaptam, és nem csak a mozgásfejlődés terén. Soha sehol máshol nem éreztem, hogy valaki ennyi támogatást adott volna nekem szülőként, és ennyire szurkolt volna a lányomnak a családtagjaimon kívül.”
– (Ilona)
Jó hangulatú vérvételek
„Amikor terhes voltam, elég gyakran jártam vérvételre a váci laborba, ahol hárman vesznek egyszerre vért, ketten pedig közben veszik fel az adatokat és az egész csapat olyan jó kedvű, barátságos, mindig viccelődtek és megnyugtattak, komolyan mondom jó érzés volt bemenni, pedig sosem gondoltam volna, hogy rendszeresen vérvételre járni kellemes dolog is lehet. Biztosan dolgoztak bennem a hormonok is, de én annyira örültem neki, és olyan jó volt látni, hogy ezt így is lehet csinálni.”
– (Rita)
Amikor a kötelesség kedvességgel társul
„Apukám lábát egy műtét után naponta kötözni kellett, így hétvégén is. Aki ügyeletes vagy soron következő volt, azt küldték ki éppen a hétvégi napon. Tél volt, január, hideg.
Egy szó nélkül házhoz jött és nagyon kedves is volt.
Anya pénzzel akarta megköszönni neki, és azt mondta a hölgy, hogy szó sem lehet róla, neki ez a munkája. Nekem ez megmaradt. Jól esett nekünk, hiszen a szerettünkért tette.”
– (Bella)
Baráti beszélgetés az anyaságról
„A védőnőm első perctől nagyon kedveltem, sok gyakorlati tanácsot kaptam tőle mindig. A kislányommal a hasfájós időszak közepében jártunk, a férjem akkoriban még 13 órákat dolgozott, késő esténként ért haza. Persze, csináltam napi szinten mindent, és nem panaszkodok, de sokan tudják, mire gondolok, ha azt mondom, akkoriban egyszerűen csak tartottam magam és próbáltam mindent jól csinálni. Nem volt szülés utáni depresszióm, nem voltam kikészülve, éjszakák is relatíve jók voltak, mégis ott volt napi szinten a fejemben, hogy talán nem is a hasa fáj, hanem én csinálok rosszul valamit – és ez rásütötte a bélyeget a hangulatomra. Maximalista vagyok és kifelé nem szeretem mutatni, hogyha valami baj van. Egy ilyen időszakban, némi görcsös megfelelni akarással és millió kétséggel, hogy egyáltalán jó vagyok-e, toppant be a védőnőnk. Mindent átbeszéltünk, én mosolygósan bólogattam, hogy persze, jól van a pici, meséltem, mit hogy csinálunk.
Majd annyit kérdezett vissza, hogy oké, látom, ő jól van… De TE?
Mai napig nem tudom szavakba önteni, milyen érzés volt rádöbbenni, hogy ezt a szülés óta (sőt állapotosság alatt) nem nagyon kérdezték tőlem egészségügyi szakemberek. A párbeszédet nem tudom pontosan felidézni, de alig mondtam bármit, megnyugtatott azzal, hogy ha megkérdőjelezem, jól csinálom-e, akkor jól csinálom, mert érdekel annyira, hogy felülvizsgáljam magam. Még az ajtóban visszalépett és közölte, hogy akkor is jó anya vagyok, ha néha szeretnék is elszaladni és sikítani egyet. Annyira egy banális történet, mégis akkor és ott ez sokat jelentett nekem, mert észrevette, hogy szükségem van erre.”
– (Emese)