Árnyak egy sarokban, gyanús neszek az éjszakában, kellemetlen érzés, hogy valaki figyel – egy igazán jól kitalált filmes gonosz soha többé nem hagy bennünket nyugodni. Az alábbi karakterek megalkotói nem csak annyival dolgoztak, hogy a szereplőket kísérteties zene mellett kiugrasztották egy szekrényből egy láncfűrésszel. Igazi, vérfagyasztó, filmtörténeti jelentőségű gonoszokat alkottak, akiktől máig cidrizünk.
Norman Bates – Psycho (Psycho)
Alfred Hitchcock 1960-ban bemutatott fekete-fehér filmje egy olyan gonoszt hozott elénk, akitől közel 60 év távlatából is retteghetünk.
A film alapja Robert Bloch azonos című regénye, Bates figuráját pedig egy sorozatgyilkosról, Ed Geinről mintázták.
A Bates által elkövetett gyilkosságokat és persze anyjával való beteges viszonyát még iszonytatóbbá teszi a tény, hogy Norman elsőként egy kedves, noha zárkózott jó fiúnak tűnik.
A film így emlékeztet bennünket arra, hogy soha nem tudhatjuk, mi van a zárt ajtók mögött, és mi van az emberi fejekben, vagyis valahányszor belépünk egy ajtón, vagy egy másik emberrel érintkezünk, idegen vizekre evezünk, ahol nem tudhatjuk, mi vár ránk.
John Doe – Hetedik (Se7en)
A Hetedik sorozatgyilkosa nem is annyira kegyetlen módszereivel – bár azok is zsigerig hatóan borzongatóak – mint inkább sajátos világlátásával kúszott fel a listánkra.
A Kevin Spacey által megformált karakter talán beleolvadhatna a válogatott borzalmakkal gyilkoló filmes szörnyek sokaságába, ha tettei köré nem gyártana egy olyan ideológiát, amitől a szőr is feláll a hátunkon.
A Hetedik gonosza híres-hírhedt monológjának köszönhetően azonban örökre beégett az agyunkba, és nyugtalanító félelmet kelt bennünk, valahányszor csak eszünkbe ötlik.
Pennywise – Az (It)
Stephen King regénye, majd az abból készülő filmes adaptáció a ’90-es évek elején egy komplett generációnak okozott bohócfóbiát, a 2017-es remake hatására pedig valószínűleg egy újabb nemzedék nő fel úgy, hogy sem a bohócokat, sem a piros lufikat nem találja majd jópofa, ártatlan dolognak.
A festett arcú bohócokban eleve van valami riasztó, hiszen nem látjuk a valódi vonásaikat, nem tudjuk leolvasni az igazi érzelmeiket, és lássuk be: az ösztöneink szinte sikoltják, hogy ne bízzunk meg egy felnőtt emberben, aki tokától koponyacsúcsig fehér festékkel mázolja be a fejét.
Pennywise, a táncoló bohóc esetében pedig valóban érdemes ezekre az ösztönökre hallgatni.