Sokszor, sok helyzetben előfordult már velem, hogy fogadkoztam. Megígértem magamnak, hogy mindent máshogy csinálok, alkut kötöttem a sorssal, hogy ha valami sikerül, cserébe én is adok valamit. Szorgalmat, pozitív felfogást, változást. De persze ritkán (talán soha sem?) sikerült megvalósítanom. A mostani járványhelyzet azonban ismét arra sarkall, hogy ígéreteket tegyek magamnak.
Nem görcsölök annyit
Ha valaki, hát én vagyok az iskolapéldája, hogy milyen is az, amikor az ember lánya az égvilágon mindenen idegeskedik. Profi módon túlgondolom a legegyszerűbb szituációkat, és ha valami egy kicsit is kitér a megszokott mederből, azonnal a legrosszabb forgatókönyv jelenik meg a szemeim előtt.
Ideges vagyok olyan apróságokon, amiken nevetni kellene, egyszerűen nem tudok könnyedén venni szinte semmit.
Ha vége a bezártságnak, megfogadom, hogy nem húzom fel magam nevetséges dolgokon, ügyetlenkedéseken. Nem rágódom majd éjszakákon át balul sikerült munkahelyi beszélgetéseken, félreértett mondatokon, amit mindenki rég elfelejtett rajtam kívül. Legalábbis megpróbálom.
Több lábon állok
A helyzet egyik nagy tanulsága az is, hogy érdemes több vasat a tűzben tartani, ha az ember nem szeretne váratlan helyzetbe kerülni. Sokan elveszítették a munkájukat az utóbbi hetekben és talán újabb hetekig nem találnak másikat.
Sok cég becsődölt, de olyan is akad, ahol csökkentették a dolgozók fizetését.
Szerencsére velem még egyik sem történt meg, de bármelyik nap sor kerülhet rá, így megfogadom, hogy ezentúl is igyekszem több lábon állni, úgy, hogy közben megtartsam a magánélet és a munka közötti egészséges egyensúlyt. Mindez csak rajtam és a szorgalmamon múlik, igyekezni fogok.
Kezdeményezek
Messze lakom a családomtól, három különböző városban élünk, így a kapcsolattartás nem mindig könnyű. Előfordul, hogy napokig nem hallok felőlük, azonban a karantén különös módon egy kicsit közelebb hozott minket egymáshoz – legalábbis virtuálisan.
Azóta sokkal többször kérdezzük egymástól, hogy hogy van a másik, sokkal jobban odafigyelünk egymásra, vagy egyszerűen csak többször fordul elő, hogy egy videót, egy linket vagy egy fotót küldünk a másiknak.
Észrevettem magamon, hogy minél nagyobb a távolság, minél ritkább a kommunikáció, annál nehezebb megtenni az első lépést. Ha vége a bezártságnak, megfogadom, hogy kezdeményezek, több találkozást és családi összejövetelt szervezek, de felkeresek olyan barátokat is, akiktől csak a távolság vagy a szürke hétköznapok sodortak el.
Értékelem azt, amim van
Nem is olyan régen, már a karantén idején egy írás terjedt az egyik közösségi oldalon, amelyben valaki egy második világháborús bombázásról írt és arról, hogy milyen volt akkoriban az óvóhelyen szorongani az embereknek többedmagukkal és kibírni, hogy nem mehetnek ki hetekig, hiszen az életük múlhat rajta.
Most is az életünk múlhat rajta, de sokkal szerencsésebb helyzetben vagyunk, hiszen legtöbbünk a jól megszokott, kényelmes otthonában lehet, remélhetőleg azokkal, akiket szeret.
Nem úgy kellene az otthonunkra gondolni, mint egy börtönre, hanem, mint egy óvóhelyre, ahol biztonságban vagyunk. Ha körülnézek magam körül, azt látom, hogy szerencsés vagyok, mindazért amim van, mindazért a biztonságért, ami megadatott nekem. Megfogadom, hogy ezt nem felejtem el akkor sem, ha már bátran elhagyhatom a lakást.
Megtanulok örülni
Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki még a legboldogabb helyzetben is képes találni egy kis sötét foltot, ami okot adhat az elkeseredésre.
Ha egy napsütötte parton állok, ahol a hajamba bele-belekap a szél, csupán három percig tudom élvezni az élményt, mert hamarosan úgy érzem, hogy ugyanaz a szél egyszerűen megőrjít és mindent tönkretesz.
Elfelejtettem, hogyan kell önfeledten örülni az adott pillanat boldogságának, örülni az életnek, a szeretteimnek, a szabadságnak, amim van. Megfogadom, hogy mikor újra mind szabadok leszünk, máshogy nézek majd a világra, megtanulom szeretni az életet és megtanulok örülni.