„Még mindig szeretek tanítani, de a körülmények nem tették lehetővé, hogy úgy végezzem a munkámat, ahogy szerettem volna” – mondta a BBC-nek egy 31 éves tanárnő. „Úgy gondolom, hogy a diákok a legjobban akkor tanulnak, ha egymással beszélgetnek és kérdéseket tesznek fel, és ebből semmi nem valósult meg. Nem engedték, hogy csoportban dolgozzanak, alig beszéltek egymással. Úgy éreztem magam, mint Charlie Brown tanítója a Peanutsban: „wah waah waaah wah …” Szörnyű volt. ”
A tanítónő hozzátette, a járvány előtt soha nem kételkedett abban, hogy a tanítás a hivatása, de most rettegett a munkától.
Az elmúlt másfél évben sok munkavállaló hasonlóképpen érezte azt, hogy romlik a munkához fűződő viszonyuk egykor szeretett karrierükkel, mivel a munka feltűnően más lett. Néhányan megerősítették a már meglévő érdektelenséget, míg mások az ellenszenv új szintjét fedezték fel pozíciójuk vagy egész területük iránt. És bár nem minden munkavállalónak kell szeretnie a pozícióját, a kapcsolat pozitív – vagy legalábbis semleges – megtartása kulcsfontosságú sokak számára, hogy túléljék a napot. Olvass még a témában
Nem egyedi eset
Világosan jelen van az az aktuális jelenség, hogy az emberek egyre kevésbé érdeklődnek a munkájuk iránt, mondja Jon M Jachimowicz, a Harvard Business School szervezeti magatartás adjunktusa a BBC-nek.
„Különösen a Covid kezdetén az emberek sokkal több időt töltöttek otthon, és ez sokkal több szomorkásabb időt teremtett számukra”
– mondja.
„Amikor az irodában vagy, és pörögnek a dolgok, nincs annyi helyed és időd gondolkodni. Nehéz a következő hónapról, évedről vagy öt évedről vetyengeni. Az otthonlét szinte rákényszerített erre, legyen ez jó vagy rossz dolog. Ez arra késztette az embereket, hogy megkérdezzék maguktól: hogyan élhetek olyan életet vagy építhetek olyan karriert, amely összhangban van azzal, ami valójában érdekel? ”
A szakértők azonban hozzáteszik: nem biztos, hogy olyan nagy baj, ha most úgy érzed, nem is neked valló a karriered.
