Azt hiszem, nincs olyan szülő, aki valamivel „ne járna pórul”, amikor megszületik a gyermeke. Van, aki előbb, mások később szembesülnek a nehézségekkel. Több olyan ismerősöm is akadt, akiknek tökéletesen jól aludt a csecsemője az első pillanattól kezdve. Legfeljebb enni keltek fel, aztán nyomban vissza is aludtak. Napközben is ezt a menetrendet folytatták, a kettő között pedig édesdeden nevetgéltek.
És akkor ott volt az én kislányom, akit álló nap nem lehetett lerakni, szegényt iszonyú hasfájás kínozta, amin gyakorlatilag egyáltalán nem tudtunk segíteni.
Bár éjszaka viszonylag jól aludt, a nappalok annyira kimerítettek minket, hogy egyáltalán nem tudtuk kipihenni magunkat. Nem tagadom, irigyeltem azokat a szülőket, akik kipihentek és nyugodtak tudtak maradni. Azonban most már látom, hogy a kezdeti nehézségek nem voltak hiábavalóak. Sikerült erősen összecsiszolódnunk – nem csak mint szülő-gyermek, hanem mint család is- ráadásul úgy érzem, hogy a későbbi gyors fejlődés is az első, húzós évnek köszönhető. Olvass még a témában
A kislányom gyakorlatilag egész nap a kezemben volt, vagy kendőben csücsült, vagy hintában ült – eközben persze sokat beszéltem hozzá, énekeltem neki. Ennek tudom be, hogy nagyon korán elkezdett választékosan beszélni és hamar megtanult járni is. Innentől kezdve pedig nem csak önálló lett, hanem az éjszakáink is viszonylag jól rendeződtek.
