Ma már az ölelés számomra sokkal több, mint egy testi gesztus
Egyfajta tükör. Megmutatja, hol vagyok nyitva, és hol vagyok még bezárva. Hol van szükségem gyógyulásra, és hol tudok másokhoz valóban feltétel nélkül kapcsolódni. A fájdalom, amit egy viszonzatlan ölelés felhozhat, rávilágít arra is, hol húzódnak a határaim, hol van bennem hiány, vagy épp hol van lehetőségem adni úgy, hogy közben nem várok el semmit. Mert számomra a kérdés ma már nem az, hogy „vajon eléggé szeretnek-e”. Inkább az, hogy mennyire tudom én magamat szeretni akkor is, ha nem úgy szeretnek vissza, ahogyan vágyom rá.
A családi mintáink, generációs örökségeink sokszor beépülnek a testünkbe is. A tartásunkba, a mozdulatainkba, abba, hogyan adunk vagy fogadunk egy ölelést. De ezek nem kőbe vésett dolgok. Meg lehet tanulni másképp kapcsolódni, új mozdulatokat lehet írni a régi beidegződések helyére. Néha pedig épp azzal írjuk újra ezeket a mintákat, hogy akkor is ölelünk, amikor nem biztos, hogy jön válasz.
Következő cikkünkInnen tudhatod biztosan, hogy nemet kell mondanod valamireAz életünk során gyakran találkozunk olyan helyzetekkel, amikor választanunk kell, hogy igent vagy nemet mondunk valamire. A döntésképességünk és -készségünk meghatározza, hogy miként alakítjuk az életünket, azonban sokszor nehéz eldönteni, hogy mi a helyes döntés egy adott helyzetben. A következő szempontok segíthetnek abban…Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
