Család / Életmód

Segítség, kamaszt nevelek! Avagy üdvözöllek a menny és a pokol határán

Segítség, kamaszt nevelek! Avagy üdvözöllek a menny és a pokol határán

Kedd reggel 5:20. Már most rossz anyának érzem magam, pedig még az első kávémon sem vagyok túl, a kutyát már megsétáltattam, adtam neki enni, a család még alszik. A kamaszomnak nulladik órája van. Tesi. Hát nem döbbenetes? Hetedikben már kötelező a nulladik óra. Ez az egész egy csöppet felforgatta a családi életünket, nagyban megváltoztatta a reggeli rutint. A kicsit nem visszük ilyen korán, hiszen jobb, ha minél kevesebbet tartózkodik közösségben, ezért apa visszakanyarodik a sulitól, és még egyszer nekivág, hogy a kisebbik is bejusson az iskolába (és ne az ügyeletben üldögéljen). Mindegy is, a nagyot ébreszteni kell, de ettől máris pokolnak érzem ezt a reggelt. Gondolom, sokan ingatják most a fejüket, hogy mi ebben olyan nagy cucc… de egy kamasznál ez korántsem egyszerű dolog.

Az én lányom nem szeret korán kelni, ahogy egyik tinédzser sem. Kínszenvedés minden reggel (a kedd különösen). Az „Anya, hagyjál már!” „Jaj, ne már!” és hasonló mondatokkal fűszerezett paplan alá bújás csak a kezdet. Egész öltözködés alatt morog mindenkire, de leginkább rám, a gonosz, rossz anyára, aki felébresztette legszebb álmából. Sajnálom kicsit, hiszen neki most az egész szervezete ezt kívánja a legkevésbé, és ennek biológiai okai vannak. 

De ki törődik a kamaszok hormonjaival? 

A kötelező óraszám kitalálói biztosan nem. Tény, hogy a tizenéves kamaszok hormonháztartása épp a robbanás küszöbén áll. Este sokáig pörögnek (igen, ilyenkor chatelnek a haverokkal, és nem, nem tudod megakadályozni), reggel pedig nem képesek felkelni. Ez nem azért van, mert lusták. Nem! A hormonjaik totálisan más irányba tolják őket, mint ahogy azt mi, felnőttek normálisnak gondolnánk. Az izmok és a csontok növekedése van fókuszban, tehát minden más mehet a levesbe – ahogy mondani szokták. És a hormonok játéka csak a jéghegy csúcsa. 

martin-dm/istockphoto.com

Egy kamasznak mindennel baja van

Felfoghatatlan számomra, hogy hogy lehet valaki ilyen lassú! Minden áldott reggel egy órát készülődik, gyök kettővel, ami persze egyrészről nagyon cuki, mert a szemem előtt érik nővé, másrészről viszont halálra idegesít, mert közben nem haladunk. Baja van önmagával, a tükörrel, mert nem azt mutatja, amit épp látni szeretne. Borzalmasnak látja a pattanásait, és hiába mondom, hogy ez természetes egy ilyen korú emberkénél, nem hisz nekem.

Mindent jobban tud, mintha már doktorált volna pszichológiából. Én meg csak féltem, hogy megfázik a veséje a haspólóban, vagy rászólnak a tanárok, hogy miért vesz fel ilyen ruhát.

Persze, próbáltam én megakadályozni ezerszer, de olyankor mindig sírás lett a vége („Csak én nem mehetek abban, amiben szeretnék! Ezt nem hiszem eeel!”). Ilyenkor nem igazán voltam a helyzet magaslatán, mivel nem tudtam jó indokot mondani a póló ellen, csak a saját nemtetszésemet. Ez meg ugye kevés egy kamasznak. Ő ebben látja magát szépnek, ezért hát hagyni kell. Erre jutottam. Lehet, hogy ez visszavonulás, menekülés, de mivel a gyermeknevelésnek nem egy háborúnak kell lennie, jobbnak láttam néhány dologban engedni, visszatérni a laza énemhez, és becsukni a szemem. És, mivel egy rövid póló miatt nem történhet tragédia, mi bajunk lehet?   

A cikk a következő oldalon folytatódik. Kattints ide a lapozáshoz >>

Cukiból ördög – Mi működik és mi nem?

Előttem vannak azok a filmek, ahol a gyerek nagyon cuki, nagyon édi, de egyszer csak eljön a kamaszkor, és minden addigi nevelési eredmény, felfogás megy a kukába. Félek, hogy ez velünk is megtörténik, és én nem tehetek semmit. Sodródnom kell az árral, mert a mai kamaszoknál nem működik az, ami a mi időnkben, vagy előttünk, a szüleinknél működött. Itt már nem lehet a dolgokat elkenni, vagy elintézni egy-egy jól irányzott atyai pofonnal. Egyszerűen nem hat (más kérdés, hogy nem is ütném meg soha)! A gyerek vagy szemberöhög, vagy sírásban tör ki. A szankciók is csak ideig-óráig jelentenek megoldást.

Hatásos lehet, hogy leadja a telefonját, vagy megvonunk tőle valami mást, amit szeret. De ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy miért teszem ezt? A saját kudarcom miatt ő szenved, amikor igazán nem is tehet róla. Keményen dolgozik minden nap, mert vannak álmai. Tanul és heti négy edzése van, mert a sportot is komolyan veszi. Nem sok szabadideje marad. És én még ezt is korlátozzam? De, ha nem teszem, akkor milyen nevelési elv mentén haladjak? Nem engedhetem őt teljesen szabadjára sem, hiszen az beláthatatlan következményekkel járna.

Amikor még kicsi volt, szófogadó gyereknek számított, bár én mindig igyekeztem laza maradni, mindig az ő határaihoz igazítottam az elvárásokat. Lehet, hogy most ennek a lazaságnak iszom, isszuk a levét? Amikor ez eszembe jut, mindig elhessegetem, hiszen, ha nem lennék laza, valószínűleg nagyon boldogtalan lenne a gyerekem. Vagy, ha nem is boldogtalan, de bizonyára sokkal szegényebb lenne. Szegényebb lenne azzal a sok mókával, kacagással, együtt töltött idővel, sok-sok beszélgetéssel, ami gyermekkora óta meghatározta a kapcsolatunkat. Azt gondolom, hogy akkor, ha csak elvárásokat támasztottam volna irányába, nem tudtam volna az az anya lenni, aki akartam. Sokkal nehezebb lett volna elérni, hogy nyisson felém.

Nagy változások

Most persze minden más, mint öt-hatéves korában. Akkor apa és én voltunk a minden. Mi voltunk a legjobb barátai, bizalmasai. Mára – hála Istennek – sok olyan emberre számíthat rajtunk kívül is, akik értéket adnak az életéhez. Van két olyan barátnője, akik valószínűleg mindig mellette lesznek, jóban-rosszban. És persze mi is itt vagyunk, ha kellünk. És most azon van a hangsúly, hogy HA kellünk. Nem lehet rátelepedni egy kamaszra, mert egyre távolabb kerül, míg egyszer csak eltűnik, és kicsúszik a kezünkből.

Azt hiszem, én még a szerencsésebbek közé tartozom, mert a lányom közlékeny típus, és nemigen szelektál.

Eléggé szorosan együtt vagyunk, és beenged az életébe. Ennek ellenére brutális harcokat vívunk egymással.

Számomra teljesen feldolgozhatatlan az a tény, hogy ő már nem kislány, el kell néha engednem a kezét. Nem vagyok az a típusú anya, aki majomszeretettel csüng a gyermekein, sőt, sokszor mások meg is lepődnek a lazaságomon, de lelkileg mindenképp nagyon megterhelő megélni, hogy az a kicsi lány, akinek én voltam a világ közepe, most távolodik. Rájöttem, hogy hagynom kell, hadd távolodjon, mert így maradhat jó a kapcsolatunk, és csak így tudom őt igazán megtartani.

Oldalak: 1 2

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást