Két gyermekem van, egy közel tízéves (még) kislány, és egy tizenhárom éves tinilány. Amikor én voltam ennyi, soha nem értettem, hogy anyukám miért akad ki annyira a dolgaimtól, és miért hallom annyiszor a „majd, ha neked is lesz gyereked…” kezdetű mondatot. Már értem, hiszen én is kamaszt nevelek. Üdvözletem a menny és a pokol határán!
Cukiból ördög – Mi működik és mi nem?
Előttem vannak azok a filmek, ahol a gyerek nagyon cuki, nagyon édi, de egyszer csak eljön a kamaszkor, és minden addigi nevelési eredmény, felfogás megy a kukába. Félek, hogy ez velünk is megtörténik, és én nem tehetek semmit. Sodródnom kell az árral, mert a mai kamaszoknál nem működik az, ami a mi időnkben, vagy előttünk, a szüleinknél működött. Itt már nem lehet a dolgokat elkenni, vagy elintézni egy-egy jól irányzott atyai pofonnal. Egyszerűen nem hat (más kérdés, hogy nem is ütném meg soha)! A gyerek vagy szemberöhög, vagy sírásban tör ki. A szankciók is csak ideig-óráig jelentenek megoldást.
Hatásos lehet, hogy leadja a telefonját, vagy megvonunk tőle valami mást, amit szeret. De ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy miért teszem ezt? A saját kudarcom miatt ő szenved, amikor igazán nem is tehet róla. Keményen dolgozik minden nap, mert vannak álmai. Tanul és heti négy edzése van, mert a sportot is komolyan veszi. Nem sok szabadideje marad. És én még ezt is korlátozzam? De, ha nem teszem, akkor milyen nevelési elv mentén haladjak? Nem engedhetem őt teljesen szabadjára sem, hiszen az beláthatatlan következményekkel járna.
Amikor még kicsi volt, szófogadó gyereknek számított, bár én mindig igyekeztem laza maradni, mindig az ő határaihoz igazítottam az elvárásokat. Lehet, hogy most ennek a lazaságnak iszom, isszuk a levét? Amikor ez eszembe jut, mindig elhessegetem, hiszen, ha nem lennék laza, valószínűleg nagyon boldogtalan lenne a gyerekem. Vagy, ha nem is boldogtalan, de bizonyára sokkal szegényebb lenne. Szegényebb lenne azzal a sok mókával, kacagással, együtt töltött idővel, sok-sok beszélgetéssel, ami gyermekkora óta meghatározta a kapcsolatunkat. Azt gondolom, hogy akkor, ha csak elvárásokat támasztottam volna irányába, nem tudtam volna az az anya lenni, aki akartam. Sokkal nehezebb lett volna elérni, hogy nyisson felém.
Nagy változások
Most persze minden más, mint öt-hatéves korában. Akkor apa és én voltunk a minden. Mi voltunk a legjobb barátai, bizalmasai. Mára – hála Istennek – sok olyan emberre számíthat rajtunk kívül is, akik értéket adnak az életéhez. Van két olyan barátnője, akik valószínűleg mindig mellette lesznek, jóban-rosszban. És persze mi is itt vagyunk, ha kellünk. És most azon van a hangsúly, hogy HA kellünk. Nem lehet rátelepedni egy kamaszra, mert egyre távolabb kerül, míg egyszer csak eltűnik, és kicsúszik a kezünkből.
Azt hiszem, én még a szerencsésebbek közé tartozom, mert a lányom közlékeny típus, és nemigen szelektál.
Eléggé szorosan együtt vagyunk, és beenged az életébe. Ennek ellenére brutális harcokat vívunk egymással.
Számomra teljesen feldolgozhatatlan az a tény, hogy ő már nem kislány, el kell néha engednem a kezét. Nem vagyok az a típusú anya, aki majomszeretettel csüng a gyermekein, sőt, sokszor mások meg is lepődnek a lazaságomon, de lelkileg mindenképp nagyon megterhelő megélni, hogy az a kicsi lány, akinek én voltam a világ közepe, most távolodik. Rájöttem, hogy hagynom kell, hadd távolodjon, mert így maradhat jó a kapcsolatunk, és csak így tudom őt igazán megtartani.