A férjem éppen a mosogatóban pakolt, megállt egy pillanatra, aztán folytatta tovább, mintha nem hallotta volna. Pedig hallotta. Csak egyikünk sem tudta, mit kezdjen azzal, amit kimondtam.
A kislányom akkor kétéves volt, és három napja nem aludt éjszaka rendesen. Én sem. A szemem alatt olyan sötét karikák ültek, hogy az anyósom megjegyezte, nézzek már orvoshoz, mert beteg vagyok. Nem voltam beteg. Csak kimerült, és valahol az agyam mélyén, egy olyan helyen, amit szégyelltem beismerni, ott lapult egy gondolat: bárcsak ne lenne itt. Bárcsak visszamehetnék abba az életbe, amikor még csak magamért feleltem.
Az anyai ösztön, ami nem jött
Amikor megszületett, azt hittem, abban a pillanatban, hogy ránézek, elönt majd valami, amiről a filmekben és a barátnőim elbeszéléseiben hallottam. Vártam az érzést, ami majd mindent elrendez. Nem jött. Helyette jött a szoptatás körüli fájdalom, a hormonzuhatag, a testem, ami többé nem az enyém volt, és egy apró lény, aki állandóan valamit akart tőlem, miközben én magamtól sem tudtam, mit akarok. Olvass még a témában
A barátnőm, Kata mesélte egyszer, hogy ő is átélt ilyet, csak nála a fia volt már négyéves, amikor rájött, hogy napok óta alig ér hozzá szeretetből, csak funkcióból: felöltözteti, megeteti, lefekteti.
„Úgy éreztem magam, mint egy gépezet, ami elromlott valahol belül” mondta, és a kezével a mellkasára mutatott, mintha ott keresné a hibát.
Akkor értettem meg, hogy nem vagyok egyedül ezzel, de attól még nem lett könnyebb kimondani senkinek, aki nem anya.
Szerettem volna szeretni őt úgy, ahogy elvárták tőlem, de a szeretet nem parancsszóra jön, és ezt senki nem mondta el nekem előre.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
